A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-09-17 / 38. szám
ESTAJAK KÓSTOLÓ A MAGYAR NOVELLAIRODALOMBÓL A táncteremből egy keringő fojtott haggjai szűrődtek a télikertbe. Ok ketten ott ültek a csipkés levelű pálma alatt, és halkan beszélgettek. Senki sem zavarta őket. Az egész fürdőtársaság, amely már régebben meggyőződött arról, hogy ezt a két emberfiát ásó-kapa sem választja el egymástól, nagylelkűen átengedte őket egymásnak. Ha az ajtófüggöny mögül néha elő is bukkant egy-egy kipirult leányfej, a következő pillanatban, sokatmondó mosollyal az ajkán, el is tűnt megint. — A jövő héten tehát elutazom — mondta Béni úr már vagy harmadszor. Ezúttal hozzátette: — Nem sajnál egy kicsit, Iza? Iza egy csodálkozó, mosolygó Herczeg Ferenc (1863—1954) a szép virágot; Béni úr pedig ilyenkor udvariasan fölajánlotta neki a rózsát, amelyet Iza aztán napestig a keblén viselt. Ennyi volt az egész. Melegebb vérű embernek csekélység, nekik, csöndes vérűeknek, szerelmi cselszövés. Tehát: — Iza, nem is képzeli, milyen nehezemre esik magát itthagynom. Megint az a csodálkozó, mosolygó oldalpillantás. Most meg mintha azt akarná mondani: csacsi, nem kell, hogy itt hagyj, elvihetnél magaddal is. A leánynak, mint mondani szokás, nagyon jó napja volt. A villamos lámpa tejfehér fényénél még a rendesnél is csinosabb volt. h a k i/a//z o n y oldalpillantást vetett rá, mintha azt akarná mondani: csak nem akarod, hogy én vallják neked szerelmet? — Egy kicsit sajnálom — mondta habozva. — Maga, Iza, nem is képzeli, milyen nehezemre esik magát itthagynom. Béni úr különben nem volt mindig olyan ostoba, csak a szerelem tette ilyenné. Nagyon szerette ezt a szép, szelíd leányt; már a fürdőévad kezdete óta udvarolt neki. Udvarlása tulajdonképpen csak annyiból állott, hogy mindennap a gomblyukába tűzött egy félig kinyílt Maréchal Niel-rózsát; a leány sohasem mulasztotta el, hogy meg ne csodálja E pillanatban a hattyúpihés legyező lesiklott öléből a parkettre. Béni úr utána hajolt, miközben szeme megakadt a leány atlaszcipőjén. Formás, csinos lábacskák. A cipő talpa olyan vékony, mint egy papírlap. Mármint az egyik cipőé. De a másiké? Béni úr összerázkódott... A másik cipőé, lám, a másiké majd olyan vastag, mint a kisujja! Sánta! Ismerik azt az érzést, amely megborzongatja az embert, amikor valaki villájával végigkarmolja a tányért? Nos, ilyenféle gyalázatos diszharmónia reszelt végig Béni úr szívén. Iza sánta! Szó nélkül odaadta neki a legyezőjét. A szegény Iza sejthetett valamit, mert gyorsan a szoknyája alá húzta a cipője hegyét, és lopva tekintett udvarlója arcába. Bizonyára olvashatott valamit a komor arcról, mert elsápadt. Jó sokáig megszégyenülten, nedves szemmel ült a helyén, aztán zavartan fölkelt, és suttogó hangon kérte Béni urat, hogy vezesse vissza az édesanyjához. Béni úr kicsit be talált pezsgőzni vacsora közben. Hanem azért még egyre ott látta a szeme előtt azt a szörnyű ortopédikus cipőcskét. Hogy előbb észre nem vette Iza fogyatékosságát! Pedig észrevehette volna, mert a leány soha nem táncolt, nagyobb gyalogkirándulásokban sem vett részt. Ha a többi leányok lángoló arccal, föltűzött szoknyával futottak a fürdőparkban a krikettgolyók után, ő fájdalmas irigységgel nézte őket a nyaraló árkádjai alól... Éjfél után hazamentek. Béni úr el nem kerülhette, hogy karját ne nyújtsa Izának. Most érezte csak, hogy milyen különös, ringó járása van. Azelőtt ő is, a többiek is csinosnak találták Iza különös járását, fiatal leányok próbálták is utánozni. De most ezek a halk, ütemes rázkódások idegessé tették. Béni úr még sokáig járt fel és alá szobájában. Miután elszívta egész cigarettakószletét, tisztában volt magával, hogy semmi esetre sem veheti feleségül Izát. Sajnálta a leányt, de bosszankodott is rá. Iza nem járt el vele szemben becsületesen. Sejthette, hogy komoly szándékai vannak, és mégis eltitkolta előtte fogyatékosságát... Most már tisztán látta, hogy Izáék egész rendszeres hajtóvadászatot tartottak reá. — Szegény Izácska, persze.hogy sánta — mondta másnap az öreg fürdőorvos. — Egy ügyetlen cseléd a földre ejtette kisbaba korában... — Azt a cselédet fegyházba kellett volna csukni! — mormogta Béni úr. — Most még csak megjárja, de majd ha idősebb lesz, akkor fog csak bicegni a szegényke... A társaság kirándulást rendezett a tengerszemhez a hegyek közé. Mikor a fiatalok, akik a kis karaván ólén mentek, elérkeztek a hegy lábához, odafönn, a sziklák közt elkanyargó ösvényen nagybőgővel és cimbalommal megrakott parányi alakokat láttak mászni. Az előreküldött cigánybanda volt. Béni úr Terkával ment, Iza húgával. Egy nemrég az iskolából szabadult süldőleány. Csinos, lármás, mozgékony, a viruló erő és az illatos ifjúság megtestesülése. Egy erdei nimfa vad kellemével s egy zerge biztosságával mászta meg a meredek sziklakúpot, s lobogó ruhával, ujjongva állott a mélység szélén. Béni úr gyönyörködve figyelt rá. Aztán szánakozva tekintett vissza Izára, aki az öreg doktor karján még ott járt valahol a völgyben. Nem szerette, hogy a leány, szokása ellenére, részt vett a kirándulásban. Sejtette, hogy ez az ő kedvéért történik. Elértek a tengerszemhez, ahol a banda zeneszóval fogadta őket. A fiatalok mutatni akarták, hogy nem fáradtak el az útban, és sűrű csomóba verődve, táncra kerekedtek. Terka csillogó szemmel forgott a gyepen. Béni úr a nézőkhöz csatlakozott. Eleinte csodálkozva, később megdöbbenve, végül kedvetlenül nézte a leányt. Tűzzel, szinte szenvedéllyel járta a csárdást. Arca kipirult, haja fölbomlott, ruhája összegyűrődött. Amint hátravetett fővel, asszonyi mosollyal az ajkán öleltette magát táncosával, mintának szolgálhatott volna egy fiatal bacchánsnő képéhez. Iza azalatt vörös vászonruhájában és nagy szalmakalapjával nyugodtan sétált az erdőszól óriási