A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-09-17 / 38. szám
wmmm O lV C k/Ó ÍK ip lÓ Talán akad még Olvasó, aki halványan emlékszik olvasónaplóimra, amelyekkel — még a "bársonyos" előtt — időről időre jelentkeztem az A Hét hasábjain és bennük elsősorban néprajzi-népismereti olvasmányélményeimről adtam számot. Nem hagyományos recenziók, könyvismertetések voltak ezek (ezért is Olvasónapló az összefoglaló cím), hanem a könyvek, folyóiratcikkek olvasása közben született gondolataim közül válogattam mindig, talán közérdeklődésre is számot tartó, csokorra valót. Az azóta eltelt időszak korántsem kedvezett az elmélyült, meditativ olvasásnak, így abban az ósdi, legalább ötszáz lapnyi fiizetben, amelyről már magam sem tudom, honnan került birtokomba, s amelybe olvasmányélményeimmel kapcsolatos jegyzeteimet rovogattam annak idején szorgalmasan, szóval ebben a füzetben három és fél esztendeje megszűntek a feljegyzések. Nem mintha az elmúlt időszakban nem olvastam volna (bár kétségtelen, hogy egyéb teendőim miatt a korábbinál jóval kevesebbet), hanem inkább rutinosan, üzemszerűen, sokszor kéziratban-korrektúrában, s arra sem időm, sem energiám nem maradt, hogy az olvasottakon mélyebben is elgondolkodjam, egy-egy adatnak, állításnak esetleg utánajárjak, s jegyzeteimet, véleményemet papírra vessem. Vannak időszakok, amikor tenni kell és nincs idő a nyugodt meditációra, s ilyenkor a meditativ hajlamúak is — kénytelen-kelletlen — legalábbis egy időre, fel kell, hogy adják természetükből fakadó életstílusukat. Ezek azonban a személyiség megrongálódása nélkül csakis átmeneti időszakok lehetnek, s ha az ember nem akar meghasonlani önmagával, előbb-utóbb vissza kell térnie eredeti mi voltához. Hogy’is mondja Márai? "Az alkotó szellemű és tehetségű embernek nincsen joga ellopni valamit az önműveléshez szükséges időből az alkotás számára. Nem olyan fontos, hogy mindennap írjál; fontosabb, hogy mindennap olvassál." Önmagamat tagadnám meg, ha tovább engedném magamat sodortatni a — gyakran önmagam gerjesztette — árral. Elég volt, kissé vissza kell húzódni, bizonyos dolgokat ki- és átengedni a (szakmai!) közéletből és önmagam építésével is foglalkozni. Tehát olvasni és mindent nyugodtan végiggondolni. És az arra érdemes gondolatokat esetleg megosztani másokkal is... Bár olvasónaplóimban a friss megjelenés utáni azonnali reagálás korábban sem volt meghatározó szempont, most meg — legalábbis a kezdetben — éppen az ellenkezőjét kellene vallatú. Az elmúlt három esztendőben annyi értékes munka maradt tájainkon visszhangtalanul, hogy ezt az adósságot valamilyen úton-módon törleszteni kell. Hazánk Európa? Az utóbbi esztendők egyik legelcsépeltebb frázisa lett az Európa felé való masírozásunk jelszava. E — főleg politikusaink által szajkózott és visszhangzott — tétel mellett írástudóink körében ismét megélénkült a vita arról, hogy vajon térségünk Középvagy Kelet-Európa része-e? Legyen elég itt Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójához című, a vitát tudományosan is megalapozó tanulmányára, valamint Kiss Gy. Csaba közelmúltban megjelent két kötetére, Cs. Gyimessy Éva könyvére, illetve Hanák Péter és Bojtár Endre egy-egy tanulmánygyűjteményére utalni. Természetesen (?) részünkről elsősorban azt bizonygatjuk, hogy mi bizony Közép-Európa vagyunk (hiszen már az is közelebb van a Nyugathoz, mint a "naptalan Kelet"), de legalább is Kelet-Közép Európa... Az érvek közt általában gazdagság-, politika- és művelődéstörténeti tények szerepelnek, de érdekes módon — pedig ez igazán közelebb vihetne a vita végérvényes eldöntéséhez — a néprajztudomány tudomásom szerint mindezideig nem hallatta hangját a vitában. Viszonylag könnyen bizonyítható lenne, hogy a "magyar népi kultúra" (kérdés: létezik-e egyáltalán magyar, szlovák, német stb. népi kultúra?) inkább kelet- vagy inkább közép-, netán nyugat-európai jelenség-e? Persze az a helyzet, hogy a néprajzkutatók közt nincs ebben a kérdésben egyetértés: vannak, akik a népi kultúránk keleti elemeit hangsúlyozzák, mások viszont a nyugati jelenségeket emelik ki. Pedig ez nem megítélés, hanem sokkal inkább a tények ésszerű mérlegelésének a kérdése. Gunda Béla: A rostaforgató asszony című tanulmánykötete (Múzsák Könyvkiadó, Budapest 1989) ugyan jóval az imént szóba hozott Közép-Európa vita legutóbbi kicsúcsosodása előtt látott napvilágot (a benne közölt egyes tanulmányok első megjelenése pedig még korábbra tehető), a vitában résztvevők mégsem hasznosították a debreceni egyetem egykori, Herder-díjas néprajzprofesszorának nagyon is megszívlelendő észrevételeit. Igaz, őt elsősorban nem a Kelet- vagy Közép-Európa kérdése foglalkoztatja, hanem népi kultúránk keleti (értsd: ázsiai) vagy nyugati (európai) kötődései. Érdemes néhány megállapítást ide másolni: "gyakran a távoli múltban vagy a fennmaradt funkció nélküli reüktumokban vagyunk hajlandók meglátni magyarságunk jellemzőit. Valamiképpen nagyobb súlyt kap magyarságunk megítélésénél a regősének, a pentatónia, a cifraszűr, a szilajpásztor és a kopjafa, mint azok a gazdasági, társadalmi és szellemi áramlatok, amelyek európai nemzetté tettek bennünket" — írja a Mi a magyar? című, gondolatébresztő esszéjében, majd így folytatja: "nemcsak az hagyományos, ami ezeréves, hanem mindaz, ami bekerül a népi kohó izzó falai közé, amit a közösség magáévá tesz, életformájába beilleszt és azt tovább formálja, alakítja, műveltségét színezi vele, igen gyakran gazdasági és társadalmi szintjét is emeli." Az idézett dolgozat mintegy summázata a kötetben közölt tucatnyi oknyomozó tanulmány eredményeinek, amelyek sorra azt igazolják, hogy "a magyar hiedelem- és szokásvilág mint egész műveltségünk, európaiságunkat tükrözi. A honfoglalással, a kereszténység felvételével eljegyeztük magunkat Európával, s annak pogány (!) hagyományaival is. A hiedelmek, szokások — variánsaik sokszínűségével — szinte népektől népekig láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz, s ez a lánc behálózza Európát". Éppen ezért kérdéses számomra, hogy szabad-e a népi kultúrákat nemzeti, etnikai alapon tagolni, egymástól elhatárolni. Hiszen a fent idézett "variánsok láncolata" között csupán a nyelv számít elhatároló tényezőnek, sőt, ha pl. az ukrán—ruszin— szlovák—cseh "láncolatot" tekintjük, akkor tulajdonképpen még az sem. Vég nélkül sorolhatnánk a példákat, amelyek azt bizonyítják, hogy egyes kulturális jelenségek terjedése (kezdve a gyermekmondókáktól vagy népmeséktől, a hiedelmeken, népszokásokon keresztül az anyagi kultúra jelenségeivel bezárva) nem "áll meg" a nyelvi határokon, hanem szinte korlátlanul tovább húzódik. A kultúra egyes elemeit, azok terjedését, alapvetően a társadalmi-gazdasági tényezők, felekezeti viszonyok, s még mindezek előtt döntően a természetföldrajzi körülmények alakítják, befolyásolják. Éppen ezért, Európa népi kultúrája (kultúrái) tagolásánál szerencsésebb lenne talán az etnikai elvek mellőzésével nagyobb, elsődlegesen természetföldrajzilag meghatározott régiók, térségek népi kultúrájáról beszélni (amelyek aztán további kisebb csoportok, alegységek mozaikszerű kapcsolódásaiból jönnek létre). Ily módon fölfogva a kérdést talán joggal beszélhetünk egy közép-európai népi kultúráról, amely természetszerűleg bizonyos fokú átmenetet képez kelet és nyugat, észak és dél között. Liszka József
