A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)

1993-07-02 / 27. szám

Varázserő Az idős férfi pergamenszerű bőrét szinte szúrta a szokatlanul erős májusi napfény. A gyenge szellő miatt csak ritkán került a pad közelében álló fa árnyékába. Jó ideje ült már a parkban egy régi ismerősre várakozva. Idejéből kitelt ugyan, de mivel világéletóben pontos volt, nem szívesen várakozott. Árnyékba húzódni nem tudott, mert a hűvösben lévő padokon unokáikat őrző nagymamák vagy gyermekkocsis kismamák üldögéltek. Figyelmét lekötöt­ték a számára mindig kedves, játszadozó gyerekek. A várakozás bosszúságát az is enyhítette, hogy ismerőse, akivel meg­beszélték ezt a találkát, segítségért fordult hozzá. Ritkán történik meg vele ilyesmi mostanában. Mióta betöltötte nyolcvana­dik évét, egyre gyakrabban érzi magát fölöslegesnek. Hozzájárul ehhez a vele törődő és érte láthatóan aggódó családja is. Felesége zsémbességéhez ötvenöt évi házasságuk alatt hozzászokott, és ez nem is zavarja, sőt, ha most hirtelen megvál­tozna, talán az bántaná. Mostanában ugyanis sok minden bántja. Legfőképpen a lánya viselkedése, aki kiskora óta nagyon ragaszkodott hozzá, s mi tagadás, neki is ő volt a szeme fénye. Nehezen tudott megbékélni a gondolattal, hogy ez a szép és okos lány nem ment férjhez. A szüleivel élt — viszonylag tágas lakásukban — évekig szeretetteljes, csa­ládi légkörben, de az utóbbi időben nagyon megváltozott. Mindig ideges és újabban már az apjával szemben sem tud uralkodni hangulatán. A felesége játssza közöttük a békebírót. Arra hivat­kozik, hogy mennyire nehéz ma egy lelkiismeretes tanárnő munkája, aki a pedagógusok számtalan nehézsége mel­lett ráadásul önként vállalta a gyengébb tanulókkal való foglalkozást. Mindez igaz, sőt az is, hogy éjszakába nyúlóan javítja a dolgozatokat, s reggel ő kel fel elsőként. Pár évvel ezelőtt még aggódott a lányáért, de ma már csak keserűség él a szívében iránta. Hosszú élete során megszokta, hogy a tanácsait mindig meghallgatták mind odahaza, mind a munkahelyén. Sokszor belátták az igazát, s neki jól esett, ha látta, hogy tanácsa szerint cselekedtek. De ma sem a fia, sem a lánya nem hallgatja meg, ha bármiről el akarja mondani a véleményét. Néha csak legyintenek és azt mondják "ezt te már nem értheted", vagy "mit tudhatod te, hogy megy ez ma". Hát ez az, ami nagyon fáj neki. Ráadásul látja, hogy a lánya konokságának köszönheti egyre gyakoribb kellemetlenségeit. Lép­­ten-nyomon elmondja a véleményét, s ezt az emberek ritkán veszik jónéven. Az öregség adománya — azoknak, akiket nem kezdett ki az agyérelmesze­sedés — a gazdag élettapasztalatból eredő bölcsesség. De ki értékeli ma ezt — töprengett ezen most is, mint annyiszor szabad óráiban, s tovább perget­te gondolatait. Pedig az emberiség a történelem folyamán — ha merőben más keretek között is — oly gyakran cselekszik ugyanúgy, mint hajdan, évtizedekkel, századok­kal ezelőtt. Az emberi magatartás rugói ősidők óta azonosak és sajnos — vagy olykor szeren­csére — hasonló helyze­tekben többnyire egyfor­mán nyilvánulnak meg. Ezért a mai felgyorsulást megelőző korokban job­bára meghallgatták az öregek tanácsát. Ma vi­szont sokszor csak le­gyintenek rájuk. Hiába tolódik ki az emberi élet­kor, a rohanó életből az öregek egyre inkább ki­szorulnak. Ezeket a gon­dolatokat ébresztette benne ez a madárcsi­csergéstől hangos kör­nyék, ahová a város zajai csak a távolból, szűrve érkeztek. Az idős férfi viszonylag sokáig élt — ahogy azt mondani szokták — "az élet sűrűjében". Munka­társai megbecsülésének, meg talán elismert szak­tudásának köszönhette, hogy nyugdíjas­­korban is gyakran fordultak hozzá szak­véleményért. Most már volt munkahelye megszűnt, régi munkatársai pedig szét­szóródtak. Csak nagyon ritkán fut össze némelyikükkel az utcán. Ez is, akire most vár, a villamosban köszönt rá, s szóba­­elegyedve elmondta, hogy barátaival kft-t alapítottak. Rá pár napra telefonon találkát kért tőle, jelezve, hogy szakmai tanácsra, segítségre lenne szüksége. Balzsam volt ez számára a fölöslegesség érzéséből eredő depressziója közepette. Ismét fel­éledt már-már elveszett önbecsülése, melynek sírásói a hozzá legközelebb állók. A park homokozójában játszó gyerme­keket nézve eszébejutottak az unokái, akiket nagyon hiányol. Fia válása óta alig látja őket. Szerinte ennek a házasságnak a szétesése fia túlzott büszkeségének a következménye. Pedig a válást megelőző években, a családban még látszólag az ő véleményét is meghallgatták, de fia nem mérlegelte apja szavait. A közelmúlt eseményein merengve világosan látta, hogy mindkét gyermeke sok kudarcot elkerülhetett volna, ha megfogadják a tanácsait. Talán az is baj, hogy mindmáig túlságosan szívón viseli szerettei sorsát — szögezte le magában, amikor ismerőse bocsánatkérések közepette ráköszönt. — Rohanás az életem — lihegte, miközben leroskadt a padra. Ő sem volt már fiatal, ötvenes éveit taposhatta. — Nagyon gyors tempót diktál ma az élet — jegyezte meg a rá jellemző tudálékossággal a hajdani kolléga, és belekezdett jelenlegi helyzetének ecsete­lésébe. — Bizonyára tudja, hogy a vállalatunk másfél éve több kisebb önálló cégre bomlott, s rám elbocsátás várt. Nem tétlenkedhettem, gyorsan kellett dönte­nem. Egyik este haverokkal találkoztam, akik hasonló helyzetbe kerültek. Beültünk egy sörre, és beszélgetés közben felve­tődött ennek a ma már létező kft-nek az ötlete. Nem mondtam rá rögtön igent, de tetszett a terv. Megegyeztünk, hogy két nap múlva találkozunk, s addig mindegyi­künk véglegesen dönt. Számomra akkor ez volt az egyetlen reménysugár kilátás­talan helyzetemben. Hol tudtam volna hamarjában ötvenhárom évesen elhelyez­kedni? — magyarázta a férfi. — Elhatá­roztam, hogy belépek a kft-be. Első beszélgetésünkkor csak homályosan kör­vonalazták, hogy valójában mi is lesz a megalakuló kft feladata. De előttem akkor csak egy cél lebegett: munkahelyet kell találnom. A második beszélgetésünkkor megtudtam, hogy rám akarják bízni a termelés technológiáját. Fiatalkorom óta nem foglalkoztam technológiával, bár a végzettségem szerint értenem kellene hozzá. De maga is jól tudja, hogy’ volt az a mi vállalatunknál. Általában évekre beskatulyázták az embereket, s közben sokan teljesen elszakadtak igazi szakte­rületüktől. Arról nem is szólva, hogy ezalatt a technológia is fejlődött. Mivel jobbára adminisztratív munkát végeztem, nem nagyon olvastam szakirodalmat. Ezt per­sze azon a sorsdöntő beszélgetésen nem mondtam meg a többieknek. Nagyjából mind szakmabeliek voltunk, de különböző vállalatoknál dolgoztunk. Csak annyit tudtam róluk, hogy vegyészek. Ketten mérnökök, a harmadik technikus. Több mint fél évbe tellett, míg mindent besze-2 A HÉT

Next

/
Oldalképek
Tartalom