A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)

1993-07-02 / 27. szám

Varázserő

Az idős férfi pergamenszerű bőrét szinte szúrta a szokatlanul erős májusi napfény. A gyenge szellő miatt csak ritkán került a pad közelében álló fa árnyékába. Jó ideje ült már a parkban egy régi ismerősre várakozva. Idejéből kitelt ugyan, de mivel világéletóben pontos volt, nem szívesen várakozott. Árnyékba húzódni nem tudott, mert a hűvösben lévő padokon unokáikat őrző nagymamák vagy gyermekkocsis kismamák üldögéltek. Figyelmét lekötötték a számára mindig kedves, játszadozó gyerekek. A várakozás bosszúságát az is enyhítette, hogy ismerőse, akivel megbeszélték ezt a találkát, segítségért fordult hozzá. Ritkán történik meg vele ilyesmi mostanában. Mióta betöltötte nyolcvanadik évét, egyre gyakrabban érzi magát fölöslegesnek. Hozzájárul ehhez a vele törődő és érte láthatóan aggódó családja is. Felesége zsémbességéhez ötvenöt évi házasságuk alatt hozzászokott, és ez nem is zavarja, sőt, ha most hirtelen megváltozna, talán az bántaná. Mostanában ugyanis sok minden bántja. Legfőképpen a lánya viselkedése, aki kiskora óta nagyon ragaszkodott hozzá, s mi tagadás, neki is ő volt a szeme fénye. Nehezen tudott megbékélni a gondolattal, hogy ez a szép és okos lány nem ment férjhez. A szüleivel élt — viszonylag tágas lakásukban — évekig szeretetteljes, családi légkörben, de az utóbbi időben

nagyon megváltozott. Mindig ideges és újabban már az apjával szemben sem tud uralkodni hangulatán. A felesége játssza közöttük a békebírót. Arra hivatkozik, hogy mennyire nehéz ma egy lelkiismeretes tanárnő munkája, aki a pedagógusok számtalan nehézsége mellett ráadásul önként vállalta a gyengébb tanulókkal való foglalkozást. Mindez igaz, sőt az is, hogy éjszakába nyúlóan javítja a dolgozatokat, s reggel ő kel fel elsőként.

Pár évvel ezelőtt még aggódott a lányáért, de ma már csak keserűség él a szívében iránta. Hosszú élete során megszokta, hogy a tanácsait mindig meghallgatták mind odahaza, mind a munkahelyén. Sokszor belátták az igazát, s neki jól esett, ha látta, hogy tanácsa szerint cselekedtek. De ma sem a fia, sem a lánya nem hallgatja meg, ha bármiről el akarja mondani a véleményét. Néha csak legyintenek és azt mondják "ezt te már nem értheted", vagy "mit tudhatod te, hogy megy ez ma". Hát ez az, ami nagyon fáj neki. Ráadásul látja, hogy a lánya konokságának köszönheti egyre gyakoribb kellemetlenségeit. Lépten-nyomon elmondja a véleményét, s ezt az emberek ritkán veszik jónéven.

Az öregség adománya — azoknak, akiket nem kezdett ki az agyérelmeszesedés — a gazdag élettapasztalatból eredő bölcsesség. De ki értékeli ma ezt

— töprengett ezen most is, mint annyiszor szabad óráiban, s tovább pergette gondolatait. Pedig az emberiség a történelem folyamán — ha merőben más keretek között is — oly gyakran cselekszik ugyanúgy, mint hajdan, évtizedekkel, századokkal ezelőtt. Az emberi magatartás rugói ősidők óta azonosak és sajnos

— vagy olykor szerencsére — hasonló helyzetekben többnyire egyformán nyilvánulnak meg. Ezért a mai felgyorsulást megelőző korokban jobbára meghallgatták az öregek tanácsát. Ma viszont sokszor csak legyintenek rájuk. Hiába tolódik ki az emberi életkor, a rohanó életből az öregek egyre inkább kiszorulnak. Ezeket a gondolatokat ébresztette benne ez a madárcsicsergéstől hangos környék, ahová a város zajai csak a távolból, szűrve érkeztek.

Az idős férfi viszonylag sokáig élt — ahogy azt mondani szokták — "az élet sűrűjében". Munkatársai megbecsülésének, meg talán elismert szaktudásának köszönhette, hogy nyugdíjaskorban is gyakran fordultak hozzá szakvéleményért. Most már volt munkahelye megszűnt, régi munkatársai pedig szétszóródtak. Csak nagyon ritkán fut össze némelyikükkel az utcán. Ez is, akire most vár, a villamosban köszönt rá, s szóbaelegyedve elmondta, hogy barátaival kft-t alapítottak. Rá pár napra telefonon találkát kért tőle, jelezve, hogy szakmai tanácsra, segítségre lenne szüksége. Balzsam volt ez számára a fölöslegesség érzéséből eredő depressziója közepette. Ismét feléledt már-már elveszett önbecsülése, melynek sírásói a hozzá legközelebb állók.

A park homokozójában játszó gyermekeket nézve eszébejutottak az unokái, akiket nagyon hiányol. Fia válása óta alig látja őket. Szerinte ennek a házasságnak a szétesése fia túlzott büszkeségének a következménye. Pedig a válást megelőző években, a családban még látszólag az ő véleményét is meghallgatták, de fia nem mérlegelte apja szavait. A közelmúlt eseményein merengve világosan látta, hogy mindkét gyermeke sok kudarcot elkerülhetett volna, ha megfogadják a tanácsait. Talán az is baj, hogy mindmáig túlságosan szívón viseli szerettei sorsát — szögezte le magában, amikor ismerőse bocsánatkérések közepette ráköszönt.

— Rohanás az életem — lihegte, miközben leroskadt a padra. Ő sem volt már fiatal, ötvenes éveit taposhatta.

— Nagyon gyors tempót diktál ma az élet — jegyezte meg a rá jellemző tudálékossággal a hajdani kolléga, és belekezdett jelenlegi helyzetének ecsetelésébe.

— Bizonyára tudja, hogy a vállalatunk másfél éve több kisebb önálló cégre bomlott, s rám elbocsátás várt. Nem tétlenkedhettem, gyorsan kellett döntenem. Egyik este haverokkal találkoztam, akik hasonló helyzetbe kerültek. Beültünk egy sörre, és beszélgetés közben felvetődött ennek a ma már létező kft-nek az ötlete. Nem mondtam rá rögtön igent, de tetszett a terv. Megegyeztünk, hogy két nap múlva találkozunk, s addig mindegyikünk véglegesen dönt. Számomra akkor ez volt az egyetlen reménysugár kilátástalan helyzetemben. Hol tudtam volna hamarjában ötvenhárom évesen elhelyezkedni? — magyarázta a férfi. — Elhatároztam, hogy belépek a kft-be. Első beszélgetésünkkor csak homályosan körvonalazták, hogy valójában mi is lesz a megalakuló kft feladata. De előttem akkor csak egy cél lebegett: munkahelyet kell találnom. A második beszélgetésünkkor megtudtam, hogy rám akarják bízni a termelés technológiáját. Fiatalkorom óta nem foglalkoztam technológiával, bár a végzettségem szerint értenem kellene hozzá. De maga is jól tudja, hogy’ volt az a mi vállalatunknál. Általában évekre beskatulyázták az embereket, s közben sokan teljesen elszakadtak igazi szakterületüktől. Arról nem is szólva, hogy ezalatt a technológia is fejlődött. Mivel jobbára adminisztratív munkát végeztem, nem nagyon olvastam szakirodalmat. Ezt persze azon a sorsdöntő beszélgetésen nem mondtam meg a többieknek. Nagyjából mind szakmabeliek voltunk, de különböző vállalatoknál dolgoztunk. Csak annyit tudtam róluk, hogy vegyészek. Ketten mérnökök, a harmadik technikus. Több mint fél évbe tellett, míg mindent besze-2 A HÉT