A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-08-20 / 34. szám
GONDOLKODÓ vák Rádió a "nyugati", CCIR sávban is megkapta a sávokat. Ennek eredményeképpen jelenleg hatvanhárom (!) hullámsávon jelentkeznek a szlovákiai rádióadók. Ennek több mint felét a közszolgálati rádió használja, pontosan harminckilencet, míg a többit egyszerűen bérbeadták. Ez épp amiatt volt lehetséges, mivel a rádió "örökös" bérletbe kapta a frekvenciákat, ráadásul rá is kényszerült erre a lépésre, mivel ezzel pótolta az állami támogatáskiesést, így írták alá gyors egymásutánban a CDI és Rock FM gazdáival a bérleti szerződéseket. A CDI esetében ez nemzetközi rádiós bonyodalomhoz is vezetett, tekintve, hogy német nyelven, kifejezetten az osztrák hallgatókat megcélozva sugároz. Velük párhuzamosan beindultak az "igazi" magánadók is (Twist, Mária, Tatry, Ragtime, Zóna, Fun, RMC stb.), amelyek természetszerűleg ellentétbe kerültek az álmagánosokkal, akik fölé védőernyőt tart az állami rádió. Közöttük dúl az állóháború a frekvenciabizottság színe előtt. Rajtuk kívül három URH adótornyon keresztül a BBC szlovák nyelvű műsorai foghatók. A jogi viszonyokat tekintve a törvénymódosítás némiképp egyértelműbbé tette a helyzetet: a közszolgálati rádió eddigi csatornái megmaradtak — leszámítva a nemzetiségi műsorok négy adótornyát, amiből a jövőben bizonyosan egy sor probléma adódik —, a többit magánadók kapják meg a frekvenciabizottságtól. Ezzel megszűnik az a felemás helyzet, amely szerint az egyik magánadó kiszolgáltatottabb volt, mint a másik, amely a közszolgálati intézmény mögé bújhatott, ha rossz fát tett a tűzre. A médiatörvény ugyanis a műsorsugárzót bünteti, nem az előállítót (nem is számolva azzal a lehetőséggel, hogy e kettő nem azonos személy), így eddig egy esetleges szankcióval a közszolgálati rádiót kellett sújtani a magántársaság helyett. Az eredeti törvénymódosítás egyik sarkalatos pontja ellen a rádió és a tévé vezetése körömszakadtáig harcolt (végül is sikerült keresztülvinni akaratukat): a legtöbb nyugati ország mintájára e két intézmény közös irányítás alá került volna, ami sok adminisztratív, vezető gazdasági és műszaki szakember megtakarításával jár, hiszen e két intézmény tevékenysége részben átfedi egymást (hang- és zörejstúdiók, szerzői-jogi osztályok, archívumok, bérszámfejtés stb ). Erre az összevonásra előbb-utóbb épp a romló anyagi helyzet kényszeríti rá az érdekelteket, hiszen még olyan gazdag ország, mint Nagy-Britannia is jónak tartja ezt a megoldást a BBC esetében, aligha tud alóla kibújni a némileg kisebb és szegényebb hazai rádió és televízió vezetése. Ozogány Ernő TÉNYEK ÉS ADATOK a magyarországi szlovákokról II. A magyarországi szlovákság beolvadása hosszú, bonyolult folyamat eredménye. Ennek csak néhány összetevőjét emelném ki. A leginkább meghatározó nyilván a településszerkezet. XVIII—XIX. századi telepítések során a földesurak vagy később a kamara a különböző nemzetiségű jobbágyokat szétszórva telepítették le, nem volt ritkaság, hogy egy-egy faluban magyarok, szlovákok, németek, esetleg más nemzetiségűek is éltek, a kevert népességű települések esetében — ahol egyik nemzetiség sem volt domináns helyzetben — nyilván hamar tért hódított a közös környezeti nyelv, a magyar. A tiszta szlovák vagy nagyrészt szlovák lakosságú falvak is elszórva találhatók az országban, főleg az északi megyékben, Budapest és Békéscsaba környékén. A településszerkezet és az asszimiláció közötti szoros kapcsolatra utal az a tény is, hogy a Dunántúlon és az északi megyékben jóval gyorsabb mértékben csökkent a szlovákság száma, mint az Alföldön, ahol a szlovákság nagyobb, szinte összefüggő tömbben él (ennek konfesszionális okai is voltak, mert a nyugati katolikus falvak gyorsabb ütemben magyarosodtak, mint az alföldi evangélikus települések). A magyarországi szlovákok ma 141 településen élnek, de az említett tanácsi vizsgálat során 33 faluban 10-nél kevesebb embert lehetett a "nemzetiségi kulturális igényűek" közé sorolni (az adatot idézi: Szarka L: A kisebbségi kérdés a magyar—csehszlovák kapcsolatokban. Regio 1990/3). Nemzetiségi helyzetben az urbanizációs folyamatoknak is kedvezőtlen a hatásuk. A XIX. század Magyarországon a városiasodás időszaka, s mint arra már Jászi Oszkár (A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés) is rámutatott, a múlt századi asszimiláció fő színterei a városok voltak. Jól szemlélteti ezt a folyamatot például Nyíregyháza. A Károlyi Ferenc birtokában levő pusztára 1753—54-ben kb. 300 szlovák evangélikus család költözött Orosházáról, Szarvasról, Mezőberényből és Békéscsabáról. A település hamar fejlődésnek indult. 1837-ben városi privilégiumot kapott, 1876-ban pedig megyeszékhelyi rangra emelkedett. A fejlődéssel párhuzamosan csökkent a magukat szlováknak vallók aránya: 1880-ban a mintegy 24 000 lakos majdnem negyven százaléka volt szlovák. 1900-ra viszont a szlovákok száma a húsz évvel előtti tizedére esett vissza, s az összlakosságnak már csak 3 százalékát alkották. Ezt a drasztikus csökkenést Anna Divičánová (A szlovák kultúra változása városi környezetben: Nyíregyháza, Regio 1991/1) azzal magyarázza, hogy a városi életben a meghatározóvá a polgári közigazgatási és kulturális intézményrendszer vált, az új városi-polgári kultúra nyelve a magyar lett, a szlovák nyelv pedig a hagyományos paraszti kultúrával együtt kiszorult a közéletből. A tanácskozáson Békéscsaba etnikai fejlődését szintén Anna Divičánová vázolta fel; az ő, valamint Szabó Ferenc és Mária Žiláková előadásából kitűnt, hogy a szabolcsi megyeszékhelytől eltérően Békéscsaba szlovák jellegét hosszabb ideig megőrizte, bár a magyarosodás már a múlt század harmincas éveiben megindult. Mindezek ellenére a szlovák nyelv továbbra is megtartotta szerepét — főleg a kultúra területén: Békéscsabán a múlt században több szlovák lap is megjelent, 1896- ban evangélikus kiadóvállalatot alapítottak, olvasókörök, amatőr színjátszó csoportok működtek. A hagyományos közösségek felbomlását századunk társadalmi változásai is meggyorsították. A két világháború között tartott népszámlálások szerint a szlovákok számarányuknál kisebb mértékben voltak képviselve a bányászatban, az iparban és a közszolgálati szférában, felülreprezentáltak voltak viszont a mezőgazdaságban — a szlovák mezőgazdasági népesség 62 százaléka valamilyen kisbirtokos volt. A szövetkezetesítés következtében ezek egy része kénytelen volt elhagyni szülőfaluját, s a városba költözött, szakképzetlen ipari munkás lett. A családi gazdaságokban nyilván az anyanyelv használata volt a természetes, az üzemben vagy az összevont szövetkezetben dolgozók viszont munkatársaikkal már magyarul voltak kénytelenek beszélni. A magyarországi nemzetiségi közösségeket tovább bomlasztotta a hatvanas évek közepétől felerősödő belső migráció — melynek során tömegek költöztek faluról a városba —, majd a hetvenes években megvalósított körzetesítés: az általában kisebb nemzetiségi falvakat a nagyobb magyar többségűekhez csatolták, a közös igazgatású községekben pedig természetesen magyarul folyt az ügyintézés, s az önállóságukat vesztett társfalvakban egyre kevesebb mód nyílott a saját kultúra fenntartására. A szövetkezetesítés és a körzetesítés (szovjet minta szerint minden kelet-európai országban lezajlott) természetesen a többségi nemzet tagjait is érintette, de nem volt olyan negatív hatásuk, mint a kisebbségek esetében. A beolvadást elősegítő objektív tényezők között kiemelt helyen kell foglalkoznunk néhány történelmi eseménnyel, elsősorban a Monarchia megszűnésével. A történelmi Magyarországon a szlovákság egyes csoportjai között élénk és állandó kapcsolat létezett: lényegében a XIX. század közepéig jelentős volt a belső migráció; a szegényebb északi vármegyékből rendszeresen jártak le az Alföldre aratók (az első világháború után Szlovákiában jelentkező szegénység és az azt követő kivándorlás egyik oka éppen az volt, hogy a jövedelemkiegészítésnek ez a módja megszűnt); a szlovák szellemi életbe természetes módon beletartozott az alföldi értelmiség is. Például az 1802-ben alapított mezőberényi szlovák algimnáziumban modori, pozsonyi, késmárki diákok is tanultak; az újvidéki gimnáziumban tanított egy ideig P.J. Šafárik; Štefan Jančovič békéscsabai evangélikus pap volt a szerzője az első olyan szlovák—magyar és magyar—szlovák szótárnak, melyben a štúri nyelvreform elvei kifejezésre jutottak (a konferencián Jančovič munkásságát Király Péter méltatta); stb. A trianoni döntéssel nemcsak a magyar egység szűnt meg, a szlovákok is négy országba kerültek; az impériumváltás különösen mélyen érintette az alföldi szlovákságot, mivel a terület déli részét Romániához, illetve a Szerbhorvát Királysághoz csatolták, megszüntetve a régió gazdasági-kulturális egységét. Az egész magyarországi szlovákság további fejlődésére hátráltatóan hatott az is, hogy az addig Pesten mint fővárosban összpontosuló szlovák értelmiség Szlovákiába távozott. A magyarországi szlovákság huszadik századi történelmének kétségkívül legfontosabb eseménye az áttelepítés: a második világháború után az ún. magyar—szlovák lakosságcsere során mintegy 72 000 szlovák települt át Szlovákiába. Békéscsabát például 7500 szlovák hagyta el, helyükre viszont tízezer más ajkú jött (főleg magyarok); mindez azt eredményezte, hogy a szlovák nyelv végleg a magánszférába szorult vissza. Az áttelepítésnek azonban egyéb következményei is voltak, például tovább gyengítette az otthon maradottak öntudatát; eléggé elterjedt az a vélemény, hogy az igazán szlovák érzületűek elmentek, akik tehát itt maradtak, valójában már nem is tekinthetők szlováknak (ez a vélemény csendül ki például számos, Ľudové noviny-beli olvasói levélből). (Folytatjuk) Szabómihály Gizella A HÉT 5
