A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-08-20 / 34. szám
GONDOLKODÓ Média Bizánctól Bábelig Bár a bábeli zűrzavar évezredekkel megelőzte a despota Bizánc fénykorát, napjainkra a történelmi helyzet fejtetőre állt: a televízió létének első harminchárom évében a műsorkészítést bizánci jellegű autokrácia felügyelte. Tájékoztatási Hivatalnak hívták, és szigorúan őrködött minden kimondott szó fölött. Ugyanez vonatkozott a rádió életének negyvenkét évére is. A sugárzás műszaki oldalát tekintve a szlovákiai tévé és rádió a Távközlésügyi Hivataltól ''örökös” bérleménybe kapta azokat a frekvenciákat, amelyekkel a nemzetközi egyezmények keretében (Cseh)szlovákia rendelkezett. Ez gyakorlatilag három, országos terítésű tévéhálózatot, egy pozsonyi külön adót, továbbá a műszaki lehetőségekkel összhangban néhány helyi sávot jelent. Hasonló a helyzet a rádióval is. Külön kérdés a kábelmüsorok esete, ezt a későbbiekben részletesen taglaljuk. Az első, erőtlen próbálkozások után hamarosan kiderült, hogy nincs lehetőség megfosztani az "állami" tévét és rádiót a neki ítélt frekvenciáktól. Viszont szabad frekvencia sincs. Vagyis egyetlen lehetőség adódik: gazdasági úton, esetleg törvénymódosítással karcsúsítani kell a közszolgálativá átvedlett elektronikus médiákat. A tévé esetében műszaki szempontból a helyzet a három csatornát illetve meglehetősen kiegyensúlyozatlan: az (egykori) föderális, országos műsor gyakorlatilag az ország egész területén fogható, a kettes (az egykori szlovák egyes csatorna) láthatósága mintegy nyolcvan százalékos, míg a "nemzetiségi" (a volt szovjet katonai helyőrségeknek kialakított) orosz nyelvű "hármas" adást csupán a lakosság egynegyede kísérheti figyelemmel. Ez az irántuk megnyilvánuló érdeklődést és piaci árukat is meghatározza. Elsőként — érthető okokból — az orosz nyelvű adás omlott össze, így elvileg lehetővé vált magánkézbe adása. Gyakorlatilag viszont ezt akadályozta a jogi tisztázatlanság. így a Csehszlovák Televízió a Sky Line társaságnak adta át ezt a Csehországban OK 3-ra, Szlovákiában TA 3-ra átkeresztelt hálózatot. A külföldi partner annak fejében, hogy reklámokat is sugárzott, ingyen biztosította az összes műsort — egy év időtartamra. Ennek lejártával az adás meg is szűnt (néhány életbentartási kísérlet után). A másik két csatorna esetében a pénzhiány ugyancsak végveszélybe sodorta a tévét. Ehhez tudni érdemes, hogy a televízió költségvetésének nem egész háromnegyedét fedezik az előfizetői díjak, a reklámbevételek és az eladott műsorok jogdíjai. Egynegyednyi összeget, mintegy háromszázmillió koronát az állami költségvetésből kapott a Szlovák Televízió. Mindezt még akkor, amikor a föderális csatornán csupán 35 százalék szlovákiai eredetű műsor futott. Ez a helyzet most — amikor a teljes műsoridőt meg kell tölteni — még csak tovább romlott. A szükséges összeget már 1991-ben drasztikusan csökkentették — mintegy negyedére. A sarokba szorított tévések reakciója egyszerre tanúsította önfenntartó ösztönüket és a profik jogos felháborodását a hozzá nem értő beavatkozással szemben, amikor két irányból is visszaütöttek: megszüntették a sugárzási költségek megtérítését a postának. anyagi nehézséget okozva ezzel egy ugyancsak állami költségvetési intézménynek, és leállították a tévéjátékgyartást, így spórolva meg a kiesett dotációt. Ez természetesen azzal járt, hogy az alig nézhető konzervfilmeket is elővették az archívumból, és eszi-nem eszi alapon lesugározták őket. A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy a dotáció csökkentése nem minden előzmény nélkül történt. Előzőleg több — elsősorban angol — szakember vizsgálta meg a televízió tevékenységét, arra a következtetésre jutva, hogy egy demokratikus országban ez a média csak akkor lehet politikailag független, ha anyagilag önfenntartó, tehát az államtól nem kap egy vasat sem. A felmérés szépséghibája, hogy az ittjárt szakemberek olyan országból jöttek, amelyek potenciális nézőközönsége több száz millió, míg (egykori) kis hazánkban alig haladja meg a tíz-tizenkét milliót. Egy angol, német vagy francia szakember így értetlenül áll a tény előtt, hogy egy tévé nem tud megállni a lábán. Az emberek szegénységéről nem is beszélve, hiszen a nagyjából Szlovákia-méretű Svájcban az előfizetői díj nagyobb, mint nálunk a havi létminimum összege! De nekik van miből fizetniük... Tehát a díjemelés végső soron alig old meg valamit. Végül is így született meg az a törvénymódosítás-tervezet, amelyet e sorok megjelenésének idejére már jóvá is hagyott a parlament. E szerint a csatornák számát egy és félre csökkentették, a többit a frekvenciabizottság rendelkezésére bocsátják. Sokkal érdekesebb a rádió esete, aminek két oka van: anyagi és műszaki. Az elsőt illetően egyértelmű, hogy egy magánadó beindításához nagyságrendekkel kevesebb pénz kell, mint a tévéhez. A költségek érzékeltetésére elég annyit elmondani, hogy egy jó minőségű felvevőlejátszó kamera (camcorder) — tartozékokkal együtt — mintegy százezer márkába kerül, nagyjából annyiba, amennyibe egy kis rádióstúdió teljes felszerelése. Ennek fényében aligha csodálható, hogy már nyolcvankilenc végén megjelentek az első magánrádiók. Műszaki oldalról nézve a dolgot a rádió szinte frekvenciabőségben "szenved". Ennek egyik oka, hogy ez idáig az ún. keleti, OIRT sávban sugározták az URH (ultrarövid hullámú) műsorokat, viszont a Csehszlo-4 A HÉT
