A Hét 1993/2 (38. évolyam, 27-52. szám)

1993-07-02 / 27. szám

ECY ELET MUZSIKÁJA JANDA IVÁN HETVENÉVES "Mit árt, ha mások elrontják dolgun­kat? Az a fontos, hogy mi jól csináljuk!" (Liszt Ferenc) Janda Ivánnal való első találkozásom emlékéhez bizony jócskán visszafelé kell haladnom az emlékezés vonatán, de világosan emlékszem, hogy az ötvenes évek derekán jártunk. Párkányba érkezett a pozsonyi Magyar Pedagógiai Gimnázi­um diákjainak kultúrcsoportja, amelynek vezetője az atléta termetű, nagyon fiatalos külsejű — akár diáknak is nézhettük volna — "jávorbajuszos" tanár, pontosabban az igazgatóhelyettes, Janda Iván volt. Talál­kozásunk első pillanatában kiderült, hogy mestere az emberi kapcsolatteremtésnek, diákjai, tanítványai rajonganak érte, és különös tisztelettel lesték minden szavát. Miután megtudta, hogy kedvenc hang­szerem a hegedű, amelyet mindig ké­szenlétben tartottam az éjjeliszekrénye­men, a diákszálló alkalmi barakképületének szobácskájábán. Rövidke meghallgatás után csak annyit mondott, hogy nem ártana, ha Pozsonyban folytatnám tanul­mányaimat, ahol nyilván több alkalom nyílik zenei képességeim fejlesztésére, egyébként a tanítóképző zenekarának éppen ilyen hegedűsre lenne szüksége. A fentieket csupán azért tartottam szükségesnek elmondani, hogy vázoljam, miként kerültem Janda Iván közelébe, és lettem a következő év szeptemberétől pozsonyi diák. A gyorsan rohanó évek és az elszállt idő ellenére is a reám gyakorolt emberi magatartásának hatása nem mú­lott el nyomtalanul, sőt, tart mind a mai napig... Bevallom, hogy akkor még kevésbé fogtuk fel tanári munkájának jelentőségét és azt, hogy a szlovákiai magyarság egyik legfontosabb intézményének a helyettes igazgatója és nemzeti fennmaradásunk igen fontos szakaszát éljük, amelynek tartalma a "magyar pedagógusképzés1'. Mondom, nemzeti identitásunk nagyon fontos lépcsőfoka volt a magyar tanító- képzés, mert a háború utáni elbocsátottak, kitelepítettek, és a fronton, fogságban maradottak helyét, a felvidéki magyar tanítók pótlását nagyon gyorsan, de mégis szakmai alapossággal meg kellett oldani. Ennek egyik, tagadhatatlanul igen fontos alapbázisa a pozsonyi Duna Utcai Magyar Pedagógiai Gimnázium — diáknyelven a "pégé" — volt, és jöttek a diákok, falusi parasztszülők gyermekei az ország min­den sarkából, csücskéből. Janda Iván diákjait név szerint ismerte, és mindenkiről tudott valami jellegzetesen fontos dolgot, bensőséges emberit, amit aztán felhasznált a serdülő, érzékeny emberpalánta nevelésében. A hatalom erejével soha senkit nem bántott, és kiállt a keményebb fiúk mellett is, kiknek talán akkor egyetlen bűnük a "fiatalságuk” volt... A száraz, életrajzi adatokból megtud­hatjuk, hogy Janda Iván (1923. 7. 3.) Pozsonyban született, ott végezte tanul­mányait, és 1946-ban lépett a katedrára mint testnevelés—földrajz szakos tanár. Ámde a magyar tanítóképzés (1950) beindulásakor—mint mondottuk — találta meg igazi helyét az életben, ahol hiva­tástudatát, a magyar népzene iránti elkötelezettségét őszinte, tiszta szívvel kamatoztatni, érvényesíteni tudta. Közben tankönyveket írt, amelyekből a magyar kisiskolások tanulták az éneket és zenei alapokat, a szolfézst. Irányította az iskola zenei életét, a pedagóguspalánták zenei tudásának kibontakozását az énekkarban, zenekarban, szervezte az Ifjú Szivek megalakulását, dirigálta annak énekkarát. A hatvanas évek legelején ott állt a Magyar Tanítók Központi Énekkarának bölcsőjé­nél, mely azóta hosszú és szép pályát futott be mindnyájunk dicsőségére. Idővel a magyar pedagógusképzést Nyitrára helyezték és a Duna utcai tanítóképző alma materébe a pozsonyi Magyar Gim­názium, illetve alapiskola költözött, amely­nek igazgatója Janda Iván lett, és állt az iskola élén a nyolcvanas évek derekáig, nyugdíjba vonulásáig. Vajon honnan fakad Janda Iván zene iránti szeretete? — kérdezheti az olvasó. A válasz egyszerű: nagyon fiatalon édes­anyjától tanult zongorázni, a családi fészekben kedvelte meg a zenét és a magyar népdalt. Ébert Tibortól, a Buda­pesten élő írótól és képzett zeneművésztől tudom, hogy Janda Iván már diákkorában vezette a gimnázium énekkarát, amivel soha sem dicsekedett. Például kevesen tudják róla, hogy egykoron atlétizált, ezerötszáz méteren szlovákiai bajnoksá­got is nyert. Sajnos a háborús évek beleszóltak a fiatal sportoló életébe, de talán a zene vonzalma volt az erősebb... A tanítók énekkarának megalakulásáról egy régebbi nyilatkozatában Török Ele­mérnek az alábbiakat vallotta: "Sokat kellett kilincselnünk, talpalnunk, vitatkoz­nunk, érvelnünk, míg végül 1964. novem­ber 27-én Nyitra—Zoboron, a Hármas kertvendéglőben összegyűlhetett 103 énekes első próbára. Ismerősök, rég nem látott barátok ölelkeztek össze, szorítottak kezet. Felemelő, szép érzés volt újra valami értelmeset tenni. Emlékszem, a Béres vagyok, béres, béresnek szület­tem című népdalt tanultuk be először. Az első hangok felcsengése után halványan átderengett a nap a Zobort megülő köd mögül, majd egyre fényesebben árasz­totta sugarait. Ez a természeti jelenség akár jelképesnek is mondható." Tudjuk nem véletlen, hogy Janda Iván ily megkapó módon emlékezett ama bizonyos "napról" és a Zobor hegyről: Pozsonyban született, de gyermekkorát Zoboralján, a Nyitrához közel fekvő Nagyiapáson töltötte, ahol édesapja kán­tortanító volt. A pedagógusi pálya családi hagyomány és örökség. Ám diákévei és alkotó élete teljében a szálak a koronázási városhoz kötötték. Pozsony hétszáz éves városi létének megünneplése alkalmából a Rákóczi Szövetség által alapított Po- zsony-emlékéremmel tüntették ki... Miután Janda Iván nyugdíjba vonult, feladta a közéleti tevékenységet, nem pályázott politikai babérokra — pedig bármely magyar pártunk színeiben meg­nyerte volna a szavazók bizalmát —, nevét hallani, de kevésbé hallatja szavát. Bizonnyal zenei vitalitásának köszönhe­tően meghazudtolja korát, mindig fiatal testben és szellemileg egyaránt. Igaz a zenészek azt mondják, hogy az ember éveinek száma nem teszi unalmassá az életet, de sajnos, a megöregedés az egyetlen módja annak, hogy sokáig éljen az ember. A hetvenesztendős Janda Iván dolgait jól végezte, és végzi napjainkban is. Egyetlen jutalma a maradandó siker és a nyomába lépő tanítványok voltak. A további munkához mély bölcsességet, erőt, egészséget és tántoríthatatlan len­dületet, lelkesedést kívánunk! MOTESIKY ÁRPÁD

Next

/
Oldalképek
Tartalom