A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-08-06 / 32. szám
GONDOLKODÓ TÉNYEK ÉS ADATOK a magyarországi szlovákokról A Magyarországi Szlovák Szövetség anyagi támogatásával 1990 őszén Békéscsabán szlovakisztikai kutatóintézet alakult. Első jelentősebb rendezvényére ez év május közepén került sor: az intézet munkatársai 1993. május 15—16-án a város újratelepítésének 275. évfordulója alkalmából nemzetközi szimpoziont szerveztek. Mint az egyetlen szlovákiai magyar résztvevő, a sajtóban már beszámoltam erről az eseményről; úgy vélem azonban, hogy érdemes és főleg tanulságos — akár hosszabb idő után is — visszatérni rá, annál is inkább, hiszen egyesek a szlovákiai magyarság helyzetét a magyarországi szlovákokéval összevetve értékelik. Ennek az írásnak ezért elsősorban az a célja, hogy bemutassa a magyarországi szlovákság történelmét, jelenlegi helyzetét és problémáit, ebbe a keretbe illeszkedik a tanácskozáson elhangzott néhány előadás ismertetése. A jelenleg Magyarországon élő szlovákok elődei nagyrészt a XVIII—XIX. században telepedtek le mai lakhelyükön. Ján Siráckynak e témát érintő monográfiája (Sťahovanie Slovákov na Dolnú zem v 18. a 19. storočí) szerint a szlovákság délre vándorlása több fázisban zajlott le. A XVII. század végén és a XVIII. század elején, vagyis a török kiűzése után az ország északi részére szorult népesség kezdett visszavándorolni a volt hódoltsági területekre, ennek során a szlovákok is fokozatosan lejjebb, a török által elpusztított területekre költöztek, ezért az etnikai határ a korábbinál délebbre tolódott. Egyes szlovák csoportok, főleg szökött jobbágyok még tovább jutottak: a Duna— Tisza közén telepedtek le. A legjelentősebbek a földesúri telepítések voltak: a volt hódoltsági területeken rendkívüli mértékben megcsappant a népesség (az Alföldön a török elvonulása után egyes becslések szerint kb. 25 000 ember élt), ezért az ország más részeiről és külföldről is hoztak be munkásokat. Grassalkovich Antal Pest megyei, Károlyi Sándor Szabolcs megyei, a volt császári hadseregszállító J. G. Harruckern Békés megyei birtokaira hívott többek között szlovák jobbágyokat. A telepesek jelentős kedvezményeket kaptak (pl. néhány éves adómentesség, csökkentett robotkötelezettség stb.), élet- és munkakörülményeik azonban nagyon nehezek voltak. Ezek a telepítések a XVIII. század tízes éveitől a század közepéig folytak a legintenzívebben. A későbbiekben, főleg a hatvanas évektől a királyi kamara telepítései voltak a meghatározóak, ezek a Bánátba, Bácskába és a Szerémségbe irányultak. A kamara elsősorban német nyelvterületről toborzott telepeseket, de nagy számban jöttek szlovákok is az északi megyékből és a század elején alapított alföldi településekről is, pl. Békéscsabáról és környékéről. A XIX. században jelentős szlovák népesség lakott a következő magyókben: Nógrád, Pest, Békés, Csanád, Szabolcs, Borsod, Abaúj-Zemplén, de éltek szlovákok a Dunántúlon is, Komárom és Esztergom megyében. A legtöbb szlovák település azonban az Alföldön, Békés és Szabolcs megyében keletkezett; J. Sirácky adatai szerint itt a XVIII. században és a XIX. század elején mintegy 40 000 szlovák család telepedett le. Az alföldi szlovákság központjává Békéscsaba vált, ide 1718-ban érkeztek az első szlovák telepesek, 28 család (Békéscsabán ezelőtt az 1717-es összeírás szerint 22 család lakott). A lakosság száma gyorsan növekedett, 1745-ben 2740, 1771-ben mintegy 5000, 1789-ben pedig 10 962 ember élt a városban, mely sokáig megőrizte szlovák jellegét, hiszen még 1900-ban is a lakosság 80 százalékát szlovákok alkották. A fővárosba, Pest-Budára az első, jelentősnek nevezhető szlovák bevándorlás 1725-től a század közepéig tartott; a szlovák napszámosok főleg Pesten, a Józsefvárosban telepedtek le. Fried István egyik tanulmányában (Szlovákok Pest- Budán a 19. században, Regio 1990/3) idéz egy adatot, mely szerint 1850-ben Józsefváros lakosságának 10,5 százaléka szlovák volt. A legtöbb szlovák (mintegy 150 000) a kiegyezést követően telepedett le a fővárosban, s mint arra Szarka László előadásában rámutatott, a magyarországi szlovákság asszimilációjának az alapvető kérdése ennek a jelentős népességnek a beolvadása. A hivatalos népszámlálási adatok szerint különben a főváros szlovák lakosságának a száma 1880 és 1910 között 22 000 körül ingadozott, a legmagasabb 1890-ben volt, mégpedig 27 126 (ez a főváros lakosságának 5,6 százaléka volt). Köztudott, hogy egyes szlovák kutatók a trianoni Magyarországon maradt szlovákság számát 4-500 000 teszik. Szarka László szerint ezek a kutatók abból indulnak ki, hogy 1918-ban Magyarországnak mintegy 140 000 szlovák anyanyelvű lakosa volt, további 250 000 pedig beszélte a nyelvet (az 1930-as népszámlálás szerint 104 819 személy vallotta magát szlovák anyanyelvűnek, 346 053 pedig saját bevallása szerint beszélt szlovákul); viszont ez utóbbiaknak majdnem a fele (hozzávetőleg százezer) Budapesten és környékén élt. Ez azt jelenti, hogy a dualizmus korában a fővárosban és a környező falvakban letelepedett szlovákok nagy része a XX. század elejére az asszimiláció első szakaszába jutott annak ellenére, hogy 1867—1911 között Budapesten 13 szlovák egyesület működött, 24 lap és folyóirat jelent meg, s lényegében ott összpontosult a szlovák értelmiség. Ezek azonban a budapesti szlovák lakosságnak csak töredék részét képezték, az elsöprő többséget a jobb élet reményében a székvárosba költözött, nyomorúságos körülmények között élő napszámosok és cselédek alkották. Számukra a megélhetés volt a i legfontosabb, a budapesti lét előrelépést jelenthetett, emellett az asszimilálódás problémája harmadrangú kérdéssé fokozódott le. A világháború után az első népszámlálást 1920-ban tartották, akkor Magyarországon 141 882 lakos (1,8 %) vallotta magát szlovák anyanyelvűnek. A későbbiekben ez az adat így módosul: 1930 1941 1949 1960 1980 104 819 75 920 25 988 30 690 16 054 (Magyarország a XX. században, Kossuth Kiadó 1986). A magukat szlovák nemzetiségűnek valló magyarországi lakosok száma alacsonyabb, pl. 1980-ban 9101, 1990-ben pedig 10 459 (ebből Békés megyében 3313). A szlovákok valós számát ennél többre becsülik, a szlovák szövetség mintegy százezerre teszi. Ez az adat lényegében megegyezik annak az adatgyűjtésnek az eredményével, melyet 1980-ban a népszámlálás kiegészítéseképpen végeztek a tanácsok bevonásával a nemzetiségi jellegű községekben. Az igazgatási minőség és az önbesorolás közötti ellentéteket konkrét példával is szemléltethetjük. A Ľudové noviny című hetilap (az egyetlen magyarországi szlovák lap) egyik idei számában egy riport jelent meg a Heves megyei Kisnánáról. A polgármester szerint az 1300 lakosú községnek kb. 60 százaléka szlovák, közülük 20 százalék még beszéli a nyelvet, de a legutóbbi népszámláláskor senki sem vallotta magát szlováknak. Hasonló eredményeket hozott Garami Erika és Szántó János kutatása, melyet 1990—91-ben végeztek nyolc faluban az 50—60 éves korosztályúak körében. A közigazgatás által szlováknak minősített adatközlők közül a kutatás során 72 százalék tartotta magát magyarnak, s csak 28 százalék szlováknak. A kutatópáros megvizsgálta azt is, hogy mely tényezők milyen arányban határozzák meg a szlovák nemzetiségi hovatartozást. Eszerint a vizsgált korosztályban a szlovák nyelvi orientáció a legfontosabb (az adatközlők 60 százalékánál erősnek mondható), ezt követi a szlovák kultúra iránti érdeklődés (42 %), leggyengébb az öntudati faktor. A fiatalabb nemzedékek esetében pedig a nyelvi orientáció még gyengébbnek mondható, ezt az is mutatja, hogy a vizsgálatba bevont személyeknek valamivel több mint a fele gyermekeivel csak magyarul beszél, vagyis a családon belüli nyelvátörökítés fokozatosan megszűnik. (Folytatjuk) SZABÓMIHÁLY GIZELLA A HÉT 5
