A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)

1993-07-30 / 31. szám

Miért tetted, Willy? DEREK Saint Edward egyáltalán nem rossz SHARP hely. Az ablakokra ugyan rácsokat szereltek, nem sétálhatok kedvemre az épület minden sarkában, de rosszabb helyre is dughattak volna. Mindig azt hittem, hogy a lelkibetegek élete szörnyűséges, elviselhetetlen. A kezelés egy fityinget sem ér, az ápolók szadisták, úgy gondolkodnak, akár a boszorkányégetők stb. Óriási tévedés. Megvolt a saját szobám, amelynek ablaka a szanatórium parkjára nézett, s a park tele volt bokrokkal és díszes lombozatú fákkal. Én bizony nem ücsörögtem reggeltől estig a szobám­ban. Az ember társas lény, tehát bizonyos társadalmi kapcsolatokat megteremthet, még ebben a házban is. Sokat ültem a csoportos terápián, de szabad időnkben pingpongozhat­tunk. Ez volt a munkaterápia, hehehe. Valamiféle bolondos kerámiákat gyár­tottunk, de vesszőkosarakat is fonat­tak velem. Maga az a körülmény, hogy ez a banális munka lekötötte a figyelmemet — az orvosok véleménye szerint — rávezetett a gyógyulás útjára. Önök persze egyre azt kérdezgetik, hogy miképpen kerültem be a kórház­ba. Néhány mondattal elmondok min­dent. Egy szép napon elhagytam az irodámat — valamivel dél után történt —, és elmentem a bankba, ahol egy négyezer dollárra szóló csekket vál­tottam be. Ezután cél nélkül lötyögtem, egy ideig, s végül a város egyik legforgalmasabb pontján megálltam. Elkezdtem szótlanul osztogatni a dollárokat. Megállítottam a sétálókat, és végül azt mondtam, hogy ne haragudjanak rám, most nagyszerű a hangulatom. Húsz centért adok egy tízdollárost. Még azt is mondtam, hogy egy darab cigarettáért vagy egy emberi szóért is adhatok egy tízdol­láros bankót. Az egyik lükének tizenöt dollárt számoltam le a mocskos nyakkendőjéért. Egynéhányan szóba sem álltak velem, ez volt a rizikó, mert ezek azt gondolták, hogy a pénzem hamis. Harminc perc elmúl­tával letartóztattak. A hekusok is azt hitték, hogy hamis dollárokkal adom az atyaúristent. A rendőrkocsiban hangosan röhögtem, majd az aszfal­ton széjjelszórtam a megmaradt dol­lárokat. A rendőrök, mint az éhes coyote-tok, úgy vetették rá magukat a bankókra. A börtönben senkivel sem álltam szóba. Hamarosan megjelent Sarah, nyomában egy ügyvéddel és egy orvossal. Sírt ugyan, de élvezte a helyzetet. Tetszett neki az új szerep: a hitves siratja az urát, aki szabályo­san bedilizett. Igen ám, de abban a pillanatban, amikor megpillantottam a drágát, egy ugrással a rácsoknál termettem és elkezdtem állatian üvöl­tözni. Az édesanyját szidtam, az első hajasbabáját, a bölcsőjét. Elvezettek és adtak nekem egy nagy adag idegcsillapítót. Ekkor még nem voltam a Saint Edwardban. Három napig a börtönben tartózkodtam — megfigye­lés alatt—, s aztán lassan ’magamhoz tértem". Egyre azt kérdezgettem az őröktől, hogy mi is történt velem. Összevissza beszéltem. Többször meglátogatott a börtön pszichológusa, a dilidoki. Azt mondtam, hogy az utóbbi hetekben sokat dolgoztam, és az idegeim ettől berozsdásodtak, ez világos. A doki azt állította, hogy a cselekményeknek rugója van. Én tulajdonképpen szimbolikusan eldob­tam magamtól a megfeszített munka gyümölcsét, mert betelt a pohár. Mindenre tisztességtudóan válaszol­tam, s ezzel a doki be is érte. Mivel senkit sem vertem agyon, egyszerűen szabadlábra helyeztek. Négy hónappal a történtek után megragadtam az írógépemet, és le­dobtam az irodám ablakából az utcára. Majdnem egy hölgyre poty­­tyant. Az írógép után repült a töltőtoll, a hamutálca. Végül a párkányra léptem, hogy az irodai leltár után vessem magamat. Néhány tisztviselő az utolsó pillanatban elkapta a válla­­mat. Örömmel és szorgalommal pü­­föltem a munkatársaimat, de végül is letepertek a szőnyegre. A titkárnőt úgy állón találtam, hogy átrepült a szoba másik sarkába. Egyébként kedves nő volt és szorgalmas. Ezután a bácsik elvezettek a zárt intézetbe. Sarah a hétnek minden szerdáján meglátogatott. Hat gyönyörű nap azonban az enyém volt. Ezen a planétán ötven esztendőt éltem, s harminc szép tavaszt elrabolt tőlem ez a boszorkány. Bizony rosszul választottam, el akartam nemegyszer válni az aranyostól, de ez nem volna az a bizonyos nagy biznisz. Az ügyvédem felvilágosított, hogy válás esetén minden átcsúszik Sarah mar­kába, a házunk, a gépkocsi s még a tartásdíjat is fizethetem. Ez a változat tehát kútba esett. Már mondtam, hogy Sarah minden szerdán meglátogatott. Meglehetősen nyugodtan viselked­tem, de Sarah-t, "paranoid rohamok­kal" rémisztgettem, engem csak a barátaim szeretnek, mondtam, csak velük bújok ágyba. Néhányszor go­romba szavakkal letámadtam a drá­gát, de ettől függetlenül a szerdai randevúk nem maradtak el. Szépen elszórakoztam a pszichiá­terrel. Csodálatosan mulatságos pofa volt a doki. A szakma megszállottja. Szerettem vele társalogni. A dilidoki kerülte a mélyebb analízist, s egyre azt hajtogatta, hogy fáradt vagyok. Nem értette, hogy miért gyűlölöm a nejemet. Emlékszem arra a napra, amikor elhagytam a farmot. Hideg nap volt, az égen felhők úsztak. Éles szél süvített. Sarah természetesen eljött értem, de idegesen és félénken téblábolt mellettem. Magunk mögött hagytuk a nagykaput. Én ültem a volán mögött. Sarah ettől majdnem frászt kapott. Szerencsésen hazaér­keztünk. — Drágám — kérdezte —, nincs semmi baj? — Mi baj volna, szivi? Öt hónap múlott el, s meg kell mondanom, hogy Saint Edwardban jobban éreztem magamat. Az embe­rek valahogy feszélyezetten közeled­tek felém. Valószínűleg attól tartottak, hogy egyszer mégis kitör belőlem a vadállat. Én persze ezen mosolyog­tam és vártam a nagy napot. Az emberek lassan-lassan meg­szoktak, elkezdtek rokonszenvezni velem, mert külsőleg normálisnak mutatkoztam. Volt mégis néhány rendhagyó cselekedetem. Percekig vigyorogtam a bajszom alatt és olyan

Next

/
Oldalképek
Tartalom