A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-06-25 / 26. szám
ÉGTÁJAK CSERES TIBOR ŐSEINK KERTJE, f ' (részlet) Hogy Gizust oltalmazni kell, akkor világosodott meg, amikor a magyar csendőrség elhúzódása után szerb katonák jelentek meg a gyárváros birtoklásáért. Tettek-e kárt valakiben is a kopott zubbonyú, buggyos nadrágú, lábtekercses szerb katonák néhány nap alatt — aligha derülhetett ki, de a német, román és magyar lakosságot megriasztotta az idegenség, amely a mindenféle tört nyelven próbálkozó férfiakból sütött. A fegyverre fogható férfiak mind a gyárba sereglettek minden reggeli műszakra, még akkor is, ha semmi közük nem volt egyébként a vasöntéshez: felöltötték legavittabb gönceiket, klumpába bújtatták lábaikat s csoportosodást keresve indultak a sihtába. Tengve-lengve s ha lehet itt-ott magukat hasznossá téve töltötték a "munka"-időt, s a műszak végeztével együtt csattogtatták facipőjüket, fapapucsukat a valódi vasgyáriakkal hazafelé törekedve. Az a hömpölygés a gyárkapun kitörve, az a csattogó menet az ezres tömeg számára keskeny utca évtizedes kövein, áradás és gépfegyverkattogás. Nem úgy haladt ez a zuduló menet, mint valami katonai menetoszlop, hanem minden láb önállóan lépett, az ütemes együtt hangzás igénye nélkül, valami súlyos-sűrű jégverés zenéjére. A resicai nép már tudta az órát (du. három) s a percet, amikor a vaskapuk kinyíltak az özönlő fapapucsok előtt — bevonták az udvarokra a gyermekeket, az állatok szükölve menekültek faltövek árnyékába a biztos agyontaposás elől. A szerbek azonban az első nap tudatlanul indították háromszemélyes járőreiket. A háromszemélyes szerb járőr éppen szembeigyekezett a förgeteges haladással, a járőrvezető megfutamodásnak vélte volna, ha valamely kapumélyedésbe húzódva kitér az elkerülhetetlen találkozás ütközése elől. Ezért s mert azt hívén, hogy ellenük, a szerb nép, a szerb megszállók ellen indul a tüntető tömör emberfolyam, csőre töltötte puskáit, s terpeszállásban szembefordulva harsány sztojt kiáltott. A vasgyáriaknak azonban eszükbe sem jutott megállni. S ha mégis, az első sorokban némelyek megriadtak volna a fegyverek láttán, tudták, hogy a mögöttük torlódók nyomását nem tartóztathatná emberi erő. A járőrparancsnok emelt puskacsővel tüzet vezényelt. A fapapucsok csattogása azonban oly gépfegyverszerü volt, hogy egy hármas puskalövés egyszerűen belevegyült, beleolvadt az utcahossznyi zajba, dübörgésbe. A következő "sortüzet" már a közeledő tömeg feje fölé adta le a három katona. Az 1993. május 24-én 78 éves korában elhunyt Cseres Tibor, a XX. századi magyar irodalom egyik jelentős alakja. Nevét elsősorban a Hideg napok című regénye tette ismertté, amely nem csupán a magyar kisregény formai megújulását demonstrálja, legalább olyan feltűnést keltett tartalmával is. További jelentős müvei: Játékosok és szeretők, Parázna szobrok, Én, Kossuth Lajos, Vízaknai csaták. Az alábbi részletet az 1990-ben megjelent Őseink kertje, Erdély című művéből választottuk. Ekkor, vagy mert fény villant a járőrvezető fejében, vagy mert maguk mentésére az eltipratás ellenében nem tehettek mást, gyors hátraarcot kiáltott. Épp annyi idejük maradt, hogy az emberár élére fordulhattak, mintha vezetni kívánnák a tüntető vonulást. Puskáikat a szapora együtt lépés közben még szabályosan vállukra emelték. Amint a mellékutcákban jobbra és balra elpatakzottak a vasgyáriak, megfogyatkozott a tömeg kényszerítő nyomása, de a szerb katonák a város széléig meneteltek, amíg egyetlen pár fapapucs csattogott mögöttük. Bár a megszálló szerb katonáktól ettől fogva nem nagyon tartott a lakosság, ottlétük utolsó előtti napján így szólt a postafőnök a románvárosi postamesterhez, Márton Pihe Istvánhoz: — Nagyon magányosan érezzük magunkat itt a postapalota második emeletén feleségemmel. Arra kérlek, Pistám, költözzetek ide az elsőre, ahol a titkos értékkamrát bíznunk kellene úgyis valakire. No, nem azért mondom, de olyan idők következnek, amikor a ti szépséges Gizuskátok is olyan kincsnek számíthat, akinek értékét őriznetek kell majd. Merthogy a szerbek holnap elvonulnak, s ki tudja, mifélék jönnek a nyakunkra helyettük. így történt, hogy a postamester még a szerbek csodálkozó szeme előtt, bérelt fogattal a palotába költözött feleségével, leányával s a legszemélyesebb holmijaikkal. A szerb kapitány francia főhadnagynak adta át a várost. A francia században két őrmester kivételével fekete bőrű harcosok szolgáltak. Származásuk szerint szenegáliak. Gizust, Márton Pihe Gizellát még aznap, tehát a csapatok váltása közben belakoltatták szülei a titkos, a gyanútlan érkezők számára rejtett ajtójú értékkamrába, a letétbe helyezett maradék ékszerek s a kifizetetlen pénzek mellé. Csak a nap legbiztonságosabb idején, a hajnali és kora reggeli órákban nyitottak rá táplálékkal és tisztálkodási eszközökkel. Márton Pihéné született Oláh Etelka maga is alig túl a negyvenen vállalta az elképzelhető veszélyt, de szurtossá rontott öltözettel s ősz vendéghajat tolva öregasszonyos fejkendője alá, koránál évtizedekkel vénebbre züllesztette magát, hiszen férje nappali távollétében neki kellett ajtót nyitni minden érkezőnek. A fekete katonák, kik párban járőröztek, összesen kétszer kopogtattak, de Etelka asszony percekre úgy el tudta csúfítani arcát és mutogatásaival az idegen nyelvű kérdezősködésekre olyan riasztó elutasítást rögtönzött, hogy a néger fiúk sietve 12 A HÉT
