A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-06-18 / 25. szám
LÁTOGATÓBAN volt a tragikus sorsú ember. Aránytalanul sok... Elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lehet ennek az oka? A régebbi íróknál talán a kor, amelyben éltek. A legtöbbjüket megtépázta az első, majd a második világháború, de a fiatalabbak között is akad egy-két tragikus sorsú alkotó... Például Pálovics László... — Az biztos, hogy Európának vagy a történelemnek nem egy szélárnyékosabb részén élünk. Egyrészt számomra is az volt a feladatban az izgalmas, hogy egyben látni az egészet, másrészt meg az volt benne a borzongató, hogy ezekbe a nem könnyű sorsokba is belelátni: mind a szerzők, mind a hőseik tragikus sorsába. Említetted Pálovics László nevét... Nekem most eszembe jut az, amit tulajdonképpen az utószóban akartam megírni, de végül nem került rá sor. Egy érdekesség... Az antológiát az 1900-ban született Márai Sándor egyik fiatalkori novellája nyitja. Az antológia legfiatalabb szerzője az 1966- ban született Pálovics László. Mi a közös bennük? Látszólag semmi... látszólag ellentettjei egymásnak... Lehet, hogy éppen ez az ellentétességük ad valami közös vonást. Mire gondolok? Márai, aki Kassán született és egész fiatalon elkerült tőlünk, nem tudott annyira messze menni, hogy akár Olaszországban vagy San Diegóban élt is — ahol idős korában önkezével vetett véget életének —, ne ugyanaz a kassai polgár maradjon, akivé nálunk nevelődött, akinek tőlünk indult. Pálovics Lászlóról tudni kell, hogy egy csehszlovákiai magyar anya és egy hozzánk szakadt néger apa gyermeke. Ilyen értelemben még a csehszlovákiai magyarok között is kisebbségi volt, tehát ő az abszolút kisebbségi, mert csehszlovákiai magyarként még a bőre színével is más volt, és elütött a csehszlovákiai magyaroktól. Ő viszont a génjeiben, az apától örökölt sejtekben, a hozott, de meg nem élt tapasztalatokban, a gének "tapasztalataiban” a nagyvilágot, az őserdőknek meg a trópusoknak a sejtelmeit, az utánuk való vágyakozást hozta magával. El kell olvasni írásait: a megmaradt öt—hat novellája között szinte nincs is olyan, amelyben az általa ugyan személyesen meg nem tapasztalt, de az apa által mégis nagyon konkrét világ ne érvényesüljön. Ez olyan konfliktust okozhatott benne, olyan megoldhatatlan problémák és feloldhatatlan dilemmák elé állította, amely az ő életét is a tragédia felé sodorta. Huszonvalahány éves korában vetett véget az életének... Tehát azt is mondhatnám, hogy a csehszlovákiai magyar kispróza valahol a tőlünk a nagyvilágba távozott Márai és a nagyvilágból "hozzánk jött" Pálovics László között húzódik. Az egyik az egyik lehetséges pólusát, a másik a másik lehetséges pólusát képviseli és a kettőjük által jelképezhető térségben zajlanak azok az emberi drámák, azok a tragédiák, azok a nyomasztó, olykor már-már látomásos, máskor pedig ironikus, groteszk hangolásé történetek, amelyek tulajdonképpen a csehszlovákiai magyar kisprózát jelentik. Beszélgetett: L. Dusik Éva Véletlenül lettem orvos Aligha van ma Bodrogközben olyan felnőtt nő, aki ne ismerné Šraga Ilona nevét. 1993 májusáig helyettes főorvosként tevékenykedett a királyhelmeci kórház szülészeti és nőgyógyászati osztályán, ma azonban már csak fél munkaidőben állhat betegei rendelkezésére. A mások bajait rendkívüli érzékenységgel kezelő ember. A beteg izgalmát feloldó kedves mosolya, megfontolt tanácsai sokakat segítettek már át a nehéz, pillanatokon. Mindenekelőtt a kezdetekről kérdezem. — Véletlenül lettem orvos. A kémiát és biológiát oktató Dobos tanár úr egyszer, úgy a pályaválasztás küszöbén azt mondta: "Gyermekem, úgy érzem, neked az orvosi pályát kellene választanod. Ez. az a hivatás, amit szivből tudnál csinálni." Bár korábban a matematika és a fizika iránt éreztem ellenállhatatlan vonzalmat, a tanár úr szavai elbizonytalanítottak, s végül eredeti elhatározásom feladására buzdítottak. Egyetemi tanulmányaim utolsó két esz tendejében már azt is tudtam: szülész, és nőgyógyász szakorvos szeretnék lenni. Egyrészt azért döntöttem így, mert nőként jobban át tudom érezni nemem gondjait, panaszait, másrészt a szülészet az a kivételezett kórházi osztály, ahol az ÉLET nem kialszik, hanem naponta újjászüjetik. — Es hogyan lett az egykori diák vágyaiból valóság ? — Nagyon egyszerűen, hiszen első munkahelyemen, Terebesen, ahol egyébként hét esztendőt töltöttem, kimondottan örültek elhatározásomnak, szükségük volt nőgyógyászra. Szép évek voltak azok! Hihetetlen szeretet es összetartás jellemezte munkánkat. Valóban a mindenki egyért, egy mindenkiért szellemében éltünk és cselekedtünk. Meg az. sem zavart bennünket, hogy a mainál jóval mostohább körülmények között kellett helytállnunk. — Doktornő 1968 óta Királyhelmecen dolgozik. Milyen adatokkal tudná jellemezni a királyhelmeci kórház szülészeti és nőgyógyászati osztályának mindennapjait? — Amíg manapság a születések száma az, évi 1000—1200-ról 700 körülire esett vissza, addig a nőgyógyászati műtétek száma, sajnos, határozott emelkedést mutat. Különösen elszaporodtak a miómaműtélek, de a rákos megbetegedések száma, amely 1990 táján volt a legmagasabb — hál' Istennek — csökken. — Vajon mennyire veszik tudomásul nálunk a nők a szűrővizsgálatok fontosságát? — A negyvenes, ötvenes éveikben járó nők jelentik nálunk a legveszélyeztetettebb korosztályt, a rákos megbetegedések valószínűsége esetükben a legnagyobb. Mégis a nők alig 10 százaléka él az évenkénti vizsgálat lehetőségével. — Egyre több ma nálunk a veszélyeztetett terhes nő is. Miben látja ennek okait? — Ennek a nyilvánvaló ténynek több összetevője is van. Elsősorban a nők ellenálló képességének csökkenésével van baj. Bizonyára negatívan hat az emberi szervezetre az erősen szennyezett környezet is, de a veszélyeztetett terhesség előzménye egy-egy terhességmegszakítás is lehet. — Hogyan sújtja az önök osztályát a pénzhiány? — A pénz hiánya több területen is kézzelfogható. Elsősorban égetően fontos orvosi műszerek megvásárlását teszi lehetetlenné, másrészt a kórházban felhasznált gyógyszerek vásárlását is korlátozza. A takarékosság keretén belül bennünket, nyugdijaskorú orvosokat legjobb esetben is csak négyórás munkaidőben tudnak foglalkoztatni. De a betegek étkeztetését is csak napi három alkalommal tudjuk biztosítani. — Mennyire időszerű ma magánpraxis kialakításáról beszélni ? — Szó esik ugyan róla, de elsősorban a körzeti rendelők szintjén, a szakorvosokat ez. a folyamat alighanem csak később érinti majd. Bár én bízom megvalósulásában, hisz ezzel valamennyien csak jól járnának. — Doktornő, egy zsúfolt, fárasztó munkanap után haza lehet-e úgy menni, hogy a beteget, a munkát — néhány otthon töltött óra erejéig kizárja az életéből? — A, dehogy! Az itt szerzett "élmény" tovább munkál az emberben otthon is. A szép élmény azért, mert boldoggá tesz, a megrázó pedig azért, mert óhatatlanul továbbgondolásra ösztönöz. —- Felidézne egy konkrét esetet? — Szívesen. Egyszer az. egyik fiatal kollégám volt szolgálatban. Miután órak óta nem boldogult egy szülő nővel, behívott, hogy segítsek. Pillanatokon belül világra jött a kisbaba. A hosszú vajúdásból ocsúdó kismama első érzelmi kitörésében elkapta a kezemet, és megcsókolta. Ma sem tudom meghatódotlság nélkül felidézni a hála, a köszönet ezen hőfokát. De a lányával egyazon héten — 51 éves korában — minden orvosi beavatkozás nélkül életet adó nő esete is felejthetetlen. — Doktornő, ha jól számolom, ön éppen 33 éve teljesít szolgálatot ezen a pályán. Hogyan szokott kikapcsolódni a mindennapok szorításából? S vajon helyes volt-e megfogadnia Dobos tanár úr pályamódosítást javai ló szavait? — Ha otthon vagyok, tehát történetesen nem végezhetem azt, amit a legjobban szeretek, a munkámat, akkor legszívesebben olvasok és zenét hallgatok, miközben hálával gondolok arra az emberre, aki egykor felfedezte bennem azt, aki ma vagyok. Zsebik Ildikó _____________________________ A HÉT 7
