A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-06-11 / 24. szám
ELO MULT A háztűznézés "A második tisztesség: a házasságnál is az első a háztűznézés, mire a mátkakérők belépnek, a jövendő arától tüzet s vizet kémek, s ebből ismerik ki fürgeségét! (Ipolyi Arnold, 1854. 197.1.). Ipolyi iménti soraiból arra következtethetünk, hogy hajdan a háztűznézés valóban a ház legfontosabb kellékének, a tűzhelynek kérésére-szemlélésére, illetve az azt kiadó lány ügyességének felmérésére irányul. A családi ház, a hajlék alakulásában a történelem folyamán a legfontosabb szerepet mindig a tűzhely játszotta. Balassa—Ortutay Magyar néprajzában egyebek között ezt olvashatjuk róla: "Fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a tűzhely a családi élet központja, és ennek átvitt jelentései a magyar nyelvben ma is elevenen élnek: Háztűzmásikhoz. Ami* vöt szó, hogy megbeszéték, hogy menyecskének megy-e a jány, vagy a leginy megy a házho‘" (Horváth Benjáminná Jala Mária, 19Í9). Ipolynyéken "a fiú a lánnyal beszélte meg, hogy mikor mehetnek el hozzájuk. Először elhívták a keresztmamát és a keresztapát, azok mentek háztűznézőbe a fiúval. Ott beszélték meg a dolgokat, hogy neki adják-e a lányt, ugye, és utána egy-két hétre a szülők is elmentek, megbeszélték a lakodalom módját! (Korcsog László, 1922). Eljegyzés, kézfogás, kendőlakás — I. "A házasságkötés első, hivatalosnak tekinthető eseménye az eljegyzés, amelynek terminológiája, körülményei és összetevői megkülönböztetik területünket az ország más tájaitól." — olvassuk Bakó Kis palóc néprajz (a keresztfíával — Cs.K. megj.) boldogulását, adna kezet. Ez közönségesen megtörténik, a ház. közepén, a‘ mestergerenda alatt úgy, hogy a mestergerenda aránya közibök essék. Akkor a fiú násznagya által egy kendőt ád hölgyének, s a* hölgy ezt viszonozza zöld ággal ékesített kendővel. S ezzel meg is van a kcndőváltás. A násznagy egy kis eslebéddel (közönségesen estve szokván illy utat tenni) megvendégeltetik. E‘ meglévén, a lány részérül ismét egy más kendőbe holmi ajándék (dió, alma) adatik, mellyet a* násznagy a vőlegénynek viszi a házához" (1837. 57.1.). Az eljegyzés, azaz a kézfogó a lánykérés után következett. Balassa—Ortutay összefoglaló monográfiájukban Gordezi A párválasztás szokás- és hiedelemköre nézni (a menyasszony, a vőlegény házát esküvő előtt szemügyre venni), családi tűzhelyet alapítani (megházasodni és külön házba költözni)" (1979, 140.1.). A háztűznézés bár elveszítette a szó szoros értelmében vett funkcióját, a szülők kölcsönös látogatása megmaradt. A múlt század második felétől a látogatás inkább a vagyon, a hozomány megtekintésére, értékének felmérésére irányult. Ez a szülők kölcsönös szándéka volt. Pintér Sándor a múlt század végén közli, hogy "kedden vagy csütörtökön este, lehetőleg úgy, hogy mások meg ne tudják, a legény édesanyja egyik nőrokonával, vagy ha ilyen nem volna, legjobb barátnéjával elmennek a lányos házhoz »háztűznéznyi« (Pintés Sándor, 1891. 101.1.). Bakó Ferenc szerint régen csak akkor került rá sor, "ha a vőlegény anyagi viszonyait a lány rokonsága nem ismerte, mert más községben lakott". Ilyenkor a felkeresett szülők a legényt is alaposan szemügyre vették, "előbb a legény szűrének minőségét, állapotát vették tekintetbe, majd beszélgetés után a lány rokonai úgy fejezték ki egyetértésüket, hogy elfogadták a nekik kínált kenyeret vagy diót" (Bakó Ferenc, 1987.77.1.). A Középső-Ipoly mentén gyűjtött recens anyag azt igazolja, hogy itt akkor is elmentek a szülők háztűznézőbe, ha ugyanabból a faluból voltak a párok. Nagycsalomiján a szülők "lagzi előtt egy-két hónapppal kölcsönösen elmentek egymáshoz háztűznézőbe" (Pölhös Vince, 1899). Idősebb deméndi adatközlőm, aki a század elején nősült, így emlékezett: "Vótak a szülejim is. Akkor szokás vöt, hogy az eggyik szülő is, a másik is elment" (Máté Lajos, 1901). Megjegyzem, hogy zsellérsorsú házasulandókról volt szó, akik nem laktak egy faluban. A háztűznézésről Paláston ezt mondták: "Vót ollyan, hogy elmentek, eggyik a Ferenc monográfiájában (Bakó, 1987- 81.1.). A kézfogó nevet Bakó Ferenc a reformálás falvakból, illetve a történelmi irodalomból ismeri. Ennek lényege a beleegyezést jelentő kézfogás és a jegygyűrű cseréje. Szerinte "a kézfogó és az eljegyzés Palócföldön a modern idők kifejezése, ezzel szemben a kendő a jegyesség zálogszcrepét idéző, régi formák feledésbe mentek." (1987, 85.1.) Az iménti állításnak egy kicsit ellentmond Várady János 1837-es közlése, melyben a palóc lakodalmi szokásokat tárgyaló szerző a kézfogásról beszél. Erre a "kiszemelt hölgy atyai házánál" került sor. Igaz, "a‘ Palocz kendőváltságnak" nevezte akkor az eljegyzést, ám ennek lényeges mozzanata volt az ünnepélyes kézfogás. Mindezt így írta le Várady: "A nász nagy a vőlegény nevében megjelent a lány szüleinek házában, s kérte a lányt, hogy ha "kedve tartja, s rcményli véle perzsa történetíróra hivatkoznak, aki "a XI. század közepe táján azt írta a magyarokról, hogy a lányokat prémekért, jószágért vásárolják meg". A szerzők szerint "Talán ennek emlékeként mondják ma is a 16—18 éves lányokról, hogy eladó sorba cseperedett. A vőlegény az eljegyzéskor almába szúrva vagy kicifrázott papírba csavarva arany- vagy ezüstpénzt adott át a menyasszonynak. Ezt a múlt század második felétől kezdve egyre általánosabban az arany karikagyűrű váltotta fel. A legény sok helyen bokrétát kapott a kalapja mellé, amelyet egészen az esküvő napjáig hordott" (1979. 581. 1.).' Bakó Ferenc említi, hogy a főnemesek a XVIII. század elején kézfogó után gyűrűt cseréltek. A vőlegény a meny-aszszonynak jegygyűrűt adott, ő pedig egy olyan gyűrűt kapott, amelyre rákötöttek egy kis kendőt. "Ezek a jelek arra vallanak, hogy egykor — talán a középkorban — a nemesség szokásaiban is nagyobb szerepe volt a kendőnek, melyet a gyűrű elterjedése szorított háttérbe." (1987. 80—81. 1.) A jegygyűrű a parasztság körében a XIX. század közepétől terjedt el fokozatosan. Vele kapcsolatban jegyeztem le Paláston az alábbiakat: "A jegygyűrű divatba* vót. A szegényebb korosztályná* vót ezüst karikagyűrő, a gazdagabb korosztályná*, gazdagabb családokba* aranygyűrő vót. A vőlegénynek is meg a menyasszonynak is. Ezt a vőlegény vette. Az eljegyzésbe* adta át" (Horváth Benjáminná Jala Mária). Ipolyvarlxin eljegyzéskor a legény anyja vitte el a "gyűrőt" (Bagdal Vilmosáé Kis Irma, 1929). Deménden a század közepén lakodalom előtt két hónappal adták át a jegygyűrűt, miután megkérték a lányt az édesanyjától (Benyus Mihály, 1923). Csáky Károly A HÉT 11
