A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-06-11 / 24. szám
ÉGTÁJAK Lehocky Teréz Húsvét Zosimus... Cigányok jöttek a faluba. Sátrat vertek kívül a falun, a temető falánál, a szemétdomb közelében. Cifra szoknyáikban, mezítláb az asszonyok és rongyos purdéik koldulni mentek, jövendőt mondani és ha lehet, csórni is. A férfiak üstöt foltoztak, köszörültek, tekenőt faragtak. Mikor már nem volt munka, s a kártyavetós, a tenyérjóslás se ment, a muzsikaszót és a pergő táncot már megunta a falu, továbbálltak. Az éj kellős közepén. Nesztelenül, mint a kísértetek. Mindenki nekiállt leltározni, hiányzik-e a baromfiból, nem hiányzik-e a csikó, a borjú? Az asszonynépség a fehérneműs szekrényben, konyhában matat, böngészik, mert a cigánynak ügyes, enyves keze van. Nem. Nem csentek el semmit. Nahát... Sőt, még ők hagytak ott egy ajándékot. A szemétdomb és a temető fala közt egy szőke, alig kétéves gyerek alszik. Fiúcska, borzas és piszkos. Egy öreg özvegyasszony fedezi fel a nem kívánt ajándékot. Szedte is a lábát, a falut beharangozva. Sokan odacsődültek a néni szerencsétlenségére, mert hát a felfedezőnek jár ki a juss. Vigye magával, se gyereke, se kutyája, se macskája. A jegyző újságba téteti, itt és ott találtak egy ilyen és ilyen pöttöm kisfiút. Ismertetőjele nincs. Vártak, de egy szó válasz se jött. A szegény öregasszony nyakán maradt a magzat. Alig jutott betevő falat a háborúban elhunyt férje után kapott kis nyugdíjból, és most azt is meg kell osztania egy másik, telhetetlen, falánk szájjal. Hiszen a fiú nőtt és makkegészséges volt. Megtanult beszélni, káromkodni meg mogorvának és hálátlannak lenni. Igaz ami igaz, a védnöke se szerette. Teher, nyűg volt neki, megszabadulni szeretett volna tőle. Az ütött-kopott féligrongyos, elnyűtt holmikat, ormótlan cipőket a fiú később saját maga koldulta ki. Hébe-hóba még ennivaló is jutott neki lagzikból, halotti torból, de azt maga falta fel. A néni csak a nyálát nyelhette. Valami nevet mégis kellett neki adni. Húsvét felé találták, szent Zosimus napja körül. Hát legyen Húsvét Zosimus. De hosszú név az, időbe kerül kimondani. Zoora rövidítették, de nem tudták, mit jelent. Egy szép napon Zoo másodszor is megárvult. Ott állt a sírgödör mellett, a szúrós sírszagban, nagy, fűzős lábbeliben, az egyikből kikukkantott a nagyujja. Inge foszlány, nadrágja vékony rongy, lyukban szellőzködött a térde. A zakó túl hosszú, ki se látszik a két keze belőle. De hasznos dolog, bele tudja törölni dehogyis a könnyeit, csak a taknyát, mert örökké náthás. Zoo nem szeret senkit, semmit. Őt se szeretik. Elhusángolják, csépelik, szidalmazzák, ha körtét lopott a kicsüngő gallyakról. A gyerekek kicsúfolják, leköpdösik. Hát... ő éppúgy csinál. Megveri a kisebbet, a gyámoltalanabbat. Komisz, akár az élete. Haza, a viskóba nem mehetett többé. Az öregasszony örökösei elzavarták. Falás kenyérért, maradékért, félig rom lőttért hordta ki az istállókból a ganéjt, míg aztán egyszer majdhogynem kiszállt belőle a lélek. A kocsmárosné irgalomból megengedte, hogy egy takarón a kamrában fekhessen. Minden áldott nap reggel hozott neki egy kancsó tejet, néha még frissen sütött cipót is. Zoo nem köszönt meg semmit. Felgyógyulva itt-ott dolgozgatott. A kocsmárosné ezután se tagadta meg tőle a tejet és a falás kenyeret. Jó szíve volt, nem kívánta a hálálkodást, nem követelt ingyenmunkát. Zoo minden reggel bekiáltott: — Hol van a tejem, hol van a kenyerem? A kocsmáros, habár nem volt italos, egy nap a feleségével rettenetesen összezördült a pap miatt. A falu azt tartotta, hogy a pap az Ő asszonyával bujálkodik a papiakban. Holtrészegre itta magát dühében és szégyenében, mert az asszony minden pletykát kivédett és ráadásul halálra sértődött. Este nem ment az ágyasházba, a felesége mellé. Ottmaradt az ivóban, a pádon aludta ki mámorát. Reggelre kelve a feje zúg, de hallja, hogy egy se fiú-, se férfihang elbődül: — Hol a tejem? Fölpattant, mintha puskából lőtték volna ki. Ahá, latrokat itatunk, etetünk a hátunk mögött. — Takarodsz innen, te tetves nyomorult! Még követelőzöl. Pusztulj a házam elől és többet ne lássalak, mert agyonváglak! A kocsmárosné ki se dugta az orrát. Úgyis elég volt a rovásán. A pap, a tej, a darab kenyér. Másnap reggel a gazda a földekre ment. Zoo, mintha semmi se történt volna, odaállt az ajtó elé és bekiáltott: — Hol a tejem? Az asszony a bezárt konyhaajtó mögül kiszól: — A gazdának igaza van. Nincs tej, se kenyér, míg meg nem tanulod, hogy kérni kell. A senkiházinak is van büszkesége, noha kizárták a társadalomból. Ráadásul a neve is "kölcsönkért" név. Van mersze, hogy a falu legmódosabb asszonyát megtanítsa kesztyűbe dudálni. — Tartsa meg magának, zabálja meg, szlapálja ki, majdhogy mondok még valamit. Elment a sintértelepre. A sintér is megvetett, ocsmány ember volt. Nála a kecskeistállóban hált. Az új gazda csemetéi szőrösszívüek. Kínozzák az állatokat, siklókat akasztottak fel, a macska farkát meggyújtották, a galambokat leparittyázták. A kutya tele sebbel, egyszemű, sánta, három lábon ugráló pára. Igen, ez az öreg kutya volt az igazi áldozat. Mindenki rajta töltötte ki a bosszúját. A sintér belerúgott, a felesége, ha odaállt a konyha elé és a farkát csóválta, mert