A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-05-28 / 22. szám
ÉVFORDULÓ A tragikus sorsú Ölvedi László EMLÉKEZÉS SZÜLETÉSE 90. ÉVFORDULÓJÁN Az 1903. május 22-én Érsekújvárod született Ölvedi László költészetét az első világháború után bekövetkezett nagyméretű magyar szétszóródás, nemzeti szétszakadtság szólaltatta meg. Hozzá hasonlóan ez gyakorolta a legnagyobb hátást a kassai Merényi Gyulára is, aki a frontról súlyos sebesüléssel és tüdőbetegséggel tért haza, s a halállal eljegyzetten a magyarság sorsával együtt a saját végzetét is siratta. Ölvedi a világháború befejezésekor és az utódállamokbeli magyar kisebbségek kialakulásakor még csak 15 éves gyermek volt; háborús élményei nem voltak, s a történelmi változásokat — családi és iskolai hazafias neveltetése természetes befolyásaként — keserű fájdalommal élte át. Verseiben aztán ehhez a tiltakozás és elutasítás hangjai is társultak. A gimnázium utolsó osztályait már valószínűleg Budapesten végezte el, s a középiskolai tanári képesítést az ottani egyetemen szerezte meg. Hogy Ady iránt nagy vonzalmat érzett s a doktori munkáját is róla írta, annak a költészetére érezhető befolyása lett: sok verse az Ady által kialakított magyar szimbolizmus módszerével íródott, kurucverseket is alkotott, s 19—20 éves korában megjelent első köteteiben (Valakit várunk, 1922; A bányász éneke, 1923) az adys képek és motívumok sűrűn fordulnak elő. így például egyik legnépszerűbb versében, A bányász énekében csak a fő motívum: a bánya a teljesen egyéni lelemény, a mellékmotívumok és költői képek Ady-átvételeknek tűnnek. Nemzeti fájdalommal telített versei a nemzeti és keresztény szellemű irodalmi és olvasói körökben nagy népszerűségnek örvendtek, s a pozsonyi Toldy Kör, a komáromi Jókai Egyesület és a kassai Kazinczy Tárasság a költő személyes fellépésével számos irodalmi estet s matinét szervezett. 1924—25-ben az ifjú poéta hírneve már Mécs Lászlóéval vetekedett, noha teljesítménye művészi szempontból még kiforratlanságokat is mutatott. Az aktivistáknak nevezett kormánytámogató liberális és polgári baloldali körökben az erős nemzeti érzésű Ölvedire kezdettől rosszallóan néztek, s lapjainkban, főleg a Reggelben élesen támadták őt. Fábry Zoltán, aki az irodalmi életben 1919-ben lépett fel, és a húszas évek első felében politikailag független és a kritikaírásban objektív volt, 1924-ben az előző év irodalmi produkcióját értékelve "biztató magyar indulásának" kommentálta Ölvedit. Kurta minősítés volt ez, de félreérthetetlenül azt jelentette, hogy rokonszenvesek számára a magyar szétszóródást felpanaszló versek. Hasonló érzések Fábry akkori újságcikkeiben is sűrűn megnyilvánultak. A következő két évben: 1925—26-ban aztán Fábry az első világnézeti fordulatán esett át: Ady háborúellenes lírájának és a hasonló szellemiségű német expresszionista irodalomnak a hatására utólag heves borzadállyal, rádöbbenéssel élte ál saját véres élményeit, s a háborúnak, militarizmusnak szenvedélyes ostorozója lett. 1925 júliusában már — verseket, verssorokat félreértve — dühödt militaristának s a "horogkereszt lovagjának" nevezte Ölvedit. Az ilyen eltúlzott támadásokat a nemzeti-keresztény sajtó, főleg az Új Auróra almanach agyonmagasztalásokkal, dicshimnuszokkal igyekezett elhárítani, s ez a kibontakozásban lévő költőre negatívan hatott: elbizakodottságot és alaptalanul nagy költői önérzetet alakított ki nála. 1926-ban még egy verseskötete jelent meg szülővárosában Múzsák címmel. Ez valószínűleg korábbi kezdeményezése lehetett, amely aztán a húszas évek közepén, s talán a heves irodalmi harcok reményteljes aktív pihenőteljesítményeként teljesedett ki. "Ez a fiatal költő legegységesebb műve — írta első irodalomtörténész értékelője, Kemény G. Gábor 1940-ben. — Olyan megállapodás, ahonnan a szellemi kibontakozás távlatai nyílnak. A Rejtett ösvény című 1980-as költészeti hagyományantológiánk összeállítója. Varga Imre is hasonló véleményt nyilvánított: "A klasszikus költészet múzsáit megidéző verskötetében szabadversckkel kísérletezik, s képei, versmondatai merészebbé, formáltabbá válnak". E minősítések bizonyításául szolgáljon itt a Polyhymnia szép részlete: Homlokodon fénylő csillagkoszorú: az anyaság vakító glóriája, mely mosolygó Madonnává varázsol minden asszonyt. Te vagy az oltár, ahol az élet mindörökre folytatódik. A kéklő menny a templomkárpit, s engesztelő, alázatos imádat piros csecsemőajkak orgonálják. Ölvedi tragikus emberi és költői sorsáról Sziklay Ferenc adott tömör jellemzést 40. születési évfordulóján: "Szegény Ölvedi Lászlót keresztény-nemzeti világnézete miatt marták ki formálisan Szlovenszkóról, s Franciaországban, ahol nemzeti hivatást teljesítve érte egy kommunista magyar bányász bicskájától elrákosodott tüdőszúrás." (Új Múzeum, 1943., 3. sz.) Életrajzi kiegészítésül azt kell megjegyezni, hgy Ölvedi 1926-ban Magyarországra távozott, s ott diplomáciai szolgálatba lépett. A párizsi magyar követség beosztottjaként megfigyelő és kritikus közbeszóló szerepben gyakran vett részt olyan viharos kommunista munkásgyűléseken, melyeken magyar emigránsok is jelen voltak. Sebesülése 1929-ben történt, halála pedig 1931- ben, 28 éves korában következett be. Ami költészete irodalomtörténeti értékelését illeti, az eddig objektiv volt. A Múzsák-at kiemelő Kemény G. Gábor a korábbi kötetek fogyatékosságaira, a fiatal költő szerkezeti gátlásaira is rámutatott. "Nyelve nem mindig képes követni lírája gondolati hullámzását, s a formai nehézségekben gyarkan elsikkad a költemények harmóniája." Érdekes az Érsekújvárhoz szeretettel kötődő és a város ígéretesnek mutatkozó költőjét megbecsülő Krammer Jenő értékelése is: "Kezdő verseskötete, a Valakit várunk az idők távlatában szinte szimbolikus jelentőséget kap: az adventi hangulat, a legkeserűbb percek ködjén is átülő reménykedés, várakozás tényleg alapvonása volt akkor a magyarság lelkivilágának. Ölvedi kiforratlan költő maradt, de kifejezte korát. A bányász éneke fejlődésében emelkedő irányt mutat, de a kibontakozáshoz, a sajátos költői egyéniség megnyilatkozásáig még itt sem jut el." (Emlékezés Ölvedi László haláláriak tizedik évfordulóján. Új Élet, 1941, 8—9. sz.). Krammer írása arról is tudósít, hogy "Ölvedi túlságosan korai halálának 10. évfordulóját szülővárosa 1941. június 22-én kegyelettel ülte meg, s emléktáblával jelölte szülőházát." Csanda Sándor, aki irodalomtörténeti összefoglalásában, az Első nemzedék-ben az. akkori irodalompolitikái követelményekhez — néhány kivételtől eltekintve — híven igazodott, a legjelentősebb kivételt éppen Őlvedinél tette. Már az is kiemelő gesztus volt, hogy a korán megszakadt pályájú költőt a lírikus portrék első harmadába sorolta és kimerítően tárgyalta. Értékelése az itt-ott beszúrt kényszerű szavak, jelzők ellenére igen pozitív: "Hazafias, nacionális póz, az új életformával szemben táplált pesszimizmus, kurucos, fiatalos hetykés és rendkívüli zeneiség árad ebből a lírából... Könnyből, verejtékből, vérből formálja meg költeményeit, amelyek hevesebben izzanak, mint Mécs László és Győry Dezső egykorú és hasonló tárgyú versei, de Ölvedi túláradó, sokat akaró és gyakran keveset, közhelyeket is kifejező lírikus. Igaz, nacionalizmusa nem válik nemzeteket gyűlölő sovinizmussá, inkább tépelődő, fájdalmas búsmagyarkodássá." A portré végén történik aztán a legnagyobb meglepetés: Csanda Fábry Húszéves költő című kritikájából idéz 14 sort, de most az idézet előtt őszinte véleményét is megmondja: "Fábry egész kritikájában van némi merevség és egyoldalúság, amikor nem elemzi a költő líráját, hanem előre meghatározott tételhez hasonlítja." Ez bizony elismerésre méltó elégtételadás volt a tragikus sorsú költő felé, s megtevője dicséretet érdemel érte. Anna! inkább, mert Fábry utólagos kemény önkritikáiból Ölvedi neve sajnálatosan hiányzik. TURCZEL LAJOS A HÉT 7
