A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-05-21 / 21. szám
GONDOLKODÓ A szlovákiai magyarság helyzete és elképzelései a 20. század végén II. A magánvéleményemet mondom: a kép eléggé lehangoló. A legnagyobb problémát abban látom, hogy nincs gazdája, felelős gondnoka, s fóruma sem nagyon a gondjainknak. Pártjaink jó két évig egymás ellen marakodtak, kihasználhatóak voltak egymással szemben — s számomra teljességgel bebizonyították, hogy képtelenek — nagy szavak ide vagy oda — választ adni népcsoportunk problémáinak összességére. A kulturális, társadalmi szervezeteink erőtlenek — kicsit senki földje ez a mi területünk, ahol a néhány valóban tiszteletre méltó kezdeményezés mellett jócskán nőhet a dudva, a gaz is. Vannak, akik ráolvasással, nagy szövegekkel próbálnak közelíteni a kérdéshez, mások egyáltalán fel sem fogják — s mennyien vannak! — miről van, vagy miről kellene, hogy itt szó legyen. Ez a szétdarabolt állapot kedvez az egyéni- és a csoportsandaságoknak, kedvez a hatalom machinációinak, csak éppen nekünk, közös ügyeinknek nem kedvez. Nem mellébeszélni kell tehát itt, hanem néven nevezni a problémákat, s elindulni a megoldásuk felé vezető úton. Együtt, közös erővel. A munka kényszere alól, a mindennapi sziszifuszi áldozatvállalás elkerülhetetlen szüksége alól nem menthet fel senki bennünket. S hogy ne csak általánosságokban beszéljünk: melyek azok az irányok, amelyek előremutatóak lehetnek? Hogy ne legyen egyoldalú a kép, a közelmúltat vizsgálva hál' Istennek azt is megállapíthatjuk, némi biztató jel is akad az összességében nem éppen szívderítő képben. A lévai kezdeményezés, értelmiségi fórum még kócos ugyan, szétszórt is eléggé, de már egy fórum csíráját rejti magában, amelyen a gondjaink terítékre kerülhetnek. Olyanok mondták el ott véleményüket, akik az elmúlt két évben nem váltottak szót egymással. Létrejött a Politikai Egyeztető Tanács, megszülettek olyan dokumentumok, amelyek nélkül ma szegényebbek lennénk. S olyan nehéz és összetett kérdésben is, mint a pedagógusképzés ügye, négy pártunk képes volt közös véleményt, közös téziseket megfogalmazni. Véleményem szerint ez az az út, amelyen tovább kell mennünk. Ezek azok a gyenge, bátortalan kezdeményezések, amelyekre a jövőbeli erőnket, önbizalmunkat, egységes fellépésünket alapoznunk lehet. Látni kell, persze, hogy mindezek csupán zsenge kezdemények. Számunkra átfogó, alkotmány által garantált megoldás lehet csupán az igazi eredmény. S itt, a realitásokat is figyelembe véve, nem látok más kiutat, mint egy autónómiarendszerek kombinációját rögzítő alkotmánytörvényt, amely a jövőre nézve biztosítani tudná nem csupán vegetálásunk, hanem továbbfejlődésünk lehetőségeit is. Az autonómiarendszer az oktatásügy és a kultúra funkcionális szerkezeién alapulna, melyhez kötődne az általunk Ls lakott régiók életébe, irányításába való nagyobb beleszólásunk joga. Az önkormányzatok másodfokú szerveződési szintjén csakúgy, mint garantált részvétellel az államigazgatásban. A gazdasági autonómia elemeit is beleértve; ha az általunk is lakott régiókban nem tudunk gazdaságilag is megkapaszkodni, nagyon kiszolgáltatott helyzetbe kerülünk. A kormányra ebben a tekintetben sem lehet és érdemes várni, magunknak is cselekednünk kell. E téren pártjaink — amelyekből nem az a baj, hogy négy van, hanem, hogy egyik sem működik igazán, valódi modem európai párt szintjén — nagy adósságokkal bírnak. Az autonómiarendszerünk valahol a személyi jogokra, a személyi elven alapuló autonómiára alapozódhat természetesen, de ez önmagában kevés. A fentiek nélkül fél lábon kullogó, hőbörgő, kiszolgáltatott egyének összeverődött csoportja lehetünk csupán, nem az, amivé igazában válnunk kell: valódi közösség. Örvendetes, hogy parlamenti pártjaink az autonómiarendszer elemeit az elmúlt év végén már kidolgozták; sajnálatos viszont, hogy az idei meddő viták miatt e kérdésben a mai napig nem léptek ott, ahol lépni kellett volna: a parlamentben. Ezzel a mulasztásunkkal, úgy érzem, szolgálatot tettünk a szlovák nacionalistáknak. Felnőttként, teljes jogú emberként kell tehát élnünk itt, szülőföldünkön, egyenes gerinccel járnunk, méltósággal viselnünk sorsunkat; a minket degradálni igyekvő jogi vagy egyéb dokumentumokat lélekben sosem szabad elfogadnunk. Az Isten óvjon meg minket attól, hogy e lelki tartásunk megroppanjon: az már bizonnyal a véget jelentené. Azt is tudnunk kell: hosszú küzdelem vár ránk, ingyen itt nem fognak adni nekünk semmit. Az erőnk azonban az összeszedettségünkben, a kitartásunkban, a céltudatosságunkban legyen. S az összetartásunkban; sikert csak úgy érhetünk el, ha egyfelé fogunk menetelni. Bárminemű széthúzás, bárminemű személyeskedés csak gyöngítené sorainkat; ezért az ilyesmit nem szabad megengednünk. Még egy fontos vetülete van annak, hogy sikeresek legyünk, s ez összefügg mai öszszejövetelünkkel, s erre a közelmúltból valóban pozitív példákat is felhozhatunk. Nekünk a nemzetközi porondra is szuverén módon, közösségként, a Szlovákiában élő magyarok közösségeként kell kilépnünk, s ott egyenrangúakként mozognunk. Ne tűnjön szerénytelenségnek, ha azt mondom, ezen a téren épp a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom tette az elmúlt időszakban a legtöbbet, s épp azt a természetes kötődéshalmazt használta ki ehhez, amely a mai konferenciánknak is egyik vezérfonala: a kereszténydemokrata kapcsolatrendszert. Egyenrangúakként sikerült belépnünk az európai kereszténydemokraták nemzetközi szövetségébe, az Európai Kereszténydemokrata Unióba, s ugyanígy lépünk be reményeink szerint ez év szeptemberében az Európai Demokratikus Unióba is. Ehhez tiszta, átlátható, elvi, valódi demokratikus politizálás szükségeltetik; mi azt mondjuk, inkább legyünk kevesebben, de az elveinket tisztán szeretnénk megőrizni és alkalmazni. A kereszténydemokrácia számunkra eltéphetetlen köldökzsinór kell, hogy legyen a civilizált Európához, s mi európaiak vagyunk, európaiak leszünk akkor is, ha körülöttünk mások primitív, fals hangjaikkal épp a Balkán határát szeretnék tájainkra feltolni. A maihoz hasonló összejövetelek arra is szolgálnak, hogy lelkiekben gazdagabbá tegyenek minket, s megerősítsenek hitünkben, hogy amit teszünk, helyesen tesszük, ahol járunk, jó úton járunk. Ebben a hitünkben megerősödve menjünk el holnap innen; s amely irányban még nem látunk tisztán, ott alázattal a mindannyiunk számára üdvös megoldást keressük. S ne felejtsük el: tettek nélkül a legszebb elméletek sem érnek semmit. Tegyünk meg hát mindent azért, hogy a szlovákiai magyarság abban a nehéz helyzetben is, amelybe került, öntudatos, tettrekész, értékeire büszke közösséggé váljék. Elhangzott Királyhelmecen 1993. április 16-án, a Keresztények a közös Európáért konferencián. CSÁKY PÁL Illusztrációs kép: J. Dubeň 4 A HÉT
