A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-05-07 / 19. szám
Madártávlatból szemlélni az irodalmat A közelmúltban Szegcdy-Maszák Mihály magyarországi irodalomtörténész, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem és az amerikai (Bloomington) Indiana Egyetem profeszszora tartott előadást Pozsonyban, a Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszékén. Előadásában főleg arra keresett választ, milyen feladatai lehetnek a magyar irodalomtudománynak és -kutatásnak a magyar nyelvterületen. Szegedy-Maszák elsősorban arról beszélt, hogy a mai magyar irodalomkutatásnak lényegében az irodalomelmélet és -történet egymásba kapcsolása a feladata. A professzor szinte valamennyi témafelvetése, megállapítása arra kényszerítette a hallgatóságot, hogy a konvenciókat elvetve, más látószögből értékelje a tárgyalt témakört. Szóba került például az a már Babitstól sem idegen gondolat, hogy az irodalom időbeliségét térbeliséggé kell átalakítani. Felvetődött a kérdés: célszerű-e a konzervativizmus és modernség kettősségében gondolkodni?,. Egyáltalán mi a modem? Lehet-e egy történetiirányzatot esztétikailag értékesebbnek tartani egy másik irányzatnál? Lehet-e a XX. század rendező elvének elfogadni az avantgárd utópiát? Mikor műalkotás egy szöveg vagy tárgy? Nincs-e veszélyben a művészet érvényessége? A professzor megállapításai sem voltak kevésbé érdekesek. Szerinte például a pozitivizmustól örökölt módszer nem tekinthető a XX. századi irodalom vizsgálati módszerének. Vagy: a történetírást is együtt kellene tárgyalni például a regényírással. S az egyik legfontosabb megállapítása: madártávlatból, tehát mindentől függetlenül kellene szemlélni az irodalmat. A Magyarországon kivüli magyarság irodalomtörténete megírásának kérdésével kapcsolatban a professzornak az a véleménye, hogy annak semmi értelme sem lenne, hiszen 1920 óta — a tíz magyar évszázadhoz képest — nagyon rövid idő telt el. A másik előadó, Tőzsér Árpád betegsége miatt nem lehetett jelen a rendezvényen, de előadását, melynek címe A me gír at lan irodalomtörténet volt, felolvasták. Tőzsér szerint az irodalom történetét nem lehet megírni, minden irodalomtörténet csupán változat. Hibának könyvelte el, hogy egyáltalán megszületett a kisebbségi magyar irodalmak története. Felsorolta azokat a kísérleteket, amelyek a szlovákiai magyar irodalom történetének a megírására irányultak, s hogy szerzőik milyen hibákat követtek el az egyes alkotások értékelésében. Az érdekes előadásokat vita követte, amelyben a résztvevők — mondhatjuk: szokás szerint — nem csak a felvetett témáról cseréltek véleményt. (mclaj) Fotó: Gyökeres György LIBIKÓKA A szlovákiai magyar pedagógusképzés és felsőoktatás kérdésében már 1990 februárja óta folyik magyar berkekben a hol nyílt, hol a háttérben zajló szakmai és politikai csatározás. Az első összetűzésre a "megboldogult" Szövetségi Gyűlésben került sor, amikor is a Független Magyar Kezdeményezés egyik prominens képviselője elvetette a komáromi Jókai Egyetem létrehozását deklaráló — négy magyar képviselő által benyújtott — törvényjavaslatot. A téma (talán emiatt is) napirendre sem került, s azóta is vörös posztóként leng a szlovákok előtt, pedig időközben több mint három esztendő telt el, s egyre nyilvánvalóbb, hogy a szlovákiai magyar pedagógusképzés ügyét sürgősen orvosolni kell. Sajnos, a továbbiakban sem sikerült egységes álláspontot kialakítani, s az egyik következő magyar—magyar konfrontáció színhelye ismét a parlament, nevezetesen a Szlovák Nemzeti Tanács volt, ahol az FMK egyik honatyája — kissé váratlanul — azt a javaslatot tette, hogy a létrehozandó nyitrai egyetemen alapítsák meg a Nemzetiségi és Etnikai Kultúrák Karát. Az MKDM—Együttélés koalíció képviselői az önálló magyar kar kialakítását szorgalmazták, nem dacból, hanem elsősorban szakmai megfontolásból, és abból a tényből kiindulva, hogy az ezredfordulóig legalább 1309—1500 magyar pedagógus pályára állítására lesz szükség, ha a szlovákiai magyar iskolarendszert a jelenlegi szinten kívánjuk működtetni. A parlament igazából nem kívánt egyértelmű döntést hozni az ügyben (tulajdonképpen az érvényes főiskolai törvény értelmében nem is volt joga beleszólni egy szuverén felsőoktatási intézmény belső életébe), csak ajánlotta a majdani egyetem vezetésének, hogy ne zárkózzon el a Nemzetiségi és Etnikai Kultúrák Kara létrehozása elöl. Mint tudjuk, a nyitrai egyetem nem jött létre, de az egykori Pedagógiai Kar átalakult Pedagógiai Főiskolává, ahol most szerveződnek az egyes karok. A nyitrai főiskolán oktató magyar tanárok egy csoportja és néhány további nemzeti kisebbség képviselője javaslatot tett a NEKK létrehozására, amit-az illetékesek tájékoztatása szerint — a főiskolai tanács (akadémiai szenátus) elfogadott. Természetesen a javaslat még sem nem tervezet, sem nem statútum, ezt ki kellene dolgozni, hogy érdemben meg lehessen tárgyalni és a végleges döntés céljából a főiskolai tanács elé lehessen terjeszteni. Időközben kissé módosult az új kar megnevezése is; most már csak Nemzetiségi Kultúrák Karáról (NKK) van szó, de a kételyek és a megválaszolatlan kérdések száma ezzel nem csökkent, sót jelentkezett egy újabb probléma is: a hungarisztikai tanszék vezetése egy állásfoglalást tett közzé, amelyben bejelentette, hogy nem kíván csatlakozni az NKK-hoz, vagyis a Pedagógiai Főiskola bölcsészettudományi karán szeretné magat akkreditáltatni. A négy magyar politikai tömörülés vezetése felismerte a magyar pedagógusképzés jövőjét fenyegető veszélyt és félretéve a korábbi ellentéteket tárgyalóasztalhoz ült, hogy valamilyen megoldást találjon. Azt mindenki elismerte, hogy az NKK nem ideális megoldás, legfeljebb átmenetileg fogadható el, de ebben az esetben is szükség van garanciákra, nehogy az új kar égisze alatt teljesen elsorvasszák a magyar pedagógusképzést Szlovákiában. A politikai kompromisszum annak volt köszönhető, hogy az adott helyzetben hivatkozni lehet a főiskolai tanács döntésére és az SZNT tavaly januári ajánlására. Ez a vékony jogi szalmaszál, amelybe pillanatnyilag kapaszkodni tudunk, természetesen még nem garantálja a sikeres partra kecmergést. Számolnunk kell a többi nemzeti kisebbség aggályaival, s persze a létrehozandó kar statútumát el is kell fogadtatni a főiskola vezetésével. Különösen ez az utóbbi látszik rendkívül bonyolultnak, így aligha meglepő, hogy a hungarisztikai tanszék vezetői továbbra is kitartanak elhatározásuk mellett, s emiatt több mint valószínű, hogy a tanszék két részre szakad. Sajnálatos tény, hogy éppen a felvételi vizsgák idején kell szembenéznünk a "nyitrai helyzettel". Ismerve az oktatásügy anyagi gondjait, felvetődik a jogos kérdés: vajon ki és miből fogja finanszírozni az új kart? Olyan hírek is hallatszanak, hogy a többi kar nemigen fogja megerőltetni magát, hogy segítséget nyújtson az NKK-nak, ami annyit jelent, hogy például az NKK tanárai nem használhatják majd a fizikai vagy a kémiai laboratóriumokat, esetleg a nyelvtanulást segítő berendezéseket. Akkor még nem is szóltam a kibővített tanári kar bérezéséről, a hallgatók kollégiumi elhelyezéséről és étkeztetéséről stb. Ez mind-mind olyan gond, amely érdemben még fel sem vetődött az egyeztető tárgyalásokon. Azt hiszem, ideje lenne leszállni a játszótéri hintáról, és határozott léptekkel elindulni az ésszerű megoldás felé. LACZA TIHAMÉR A HÉT 1
