A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-08 / 2. szám
MINERVA bizonyosság. Az egyik fényképen koncentrikus körök láthatók, ami a kaldera, a kráterfalbeomlás jellegzetes tünete. A ílvételek, amelyeket a Magellán készített a hegyvidéki Béta régióról, a Vénusz egyik legnyugtalanabb területéről, lávaömlésekkel borított völgyektől elválasztott hatalmas hegyláncokat ábrázolnak. Vajon a rég eltűnt víz mosta volna ki ezeket a völgyeket? A feleletet a Magellán felvételeitől várjuk. A képeken a völgyek a felület többi részéhez viszonyítva sötétek, eszerint a lávaömlés viszonylag nemrég történhetett. Az egyik felvétel tetején mintha ugyancsak lávaömlés okozta volna a 10 km átmérőjű sötét foltot. A NASA szakemberei azt mondták az erősen vulkanikus, geológiai szempontból nyugtalan domborzatra, hogy a Vénusz valóságos "vulkanikus mocsár". Meteoritbecsapódásokat láthatunk a 34 km átmérőjű Golubkina-tüzhányó egyik első, roppant tanulságos fotóján. Ez egyrészt azt bizonyítja, hogy a Naprendszer többi bolygójához hasonlóan, kialakulása után a Vénuszt is viharos meteorzápor érte. A középső csúcs és a fénylőbb kráterperem rendkívül heves becsapódásokról árulkodik. A kráter feneke sötétebb, tehát viszonylag egyenletes. Természetesen ezt is ugyanúgy okozhatta lávaömlés, mint a Holdon megfigyelhető hasonló jelenségeket. Ezek a következtetések még mind megerősítésre szorulnak, amire természetesen csak akkor számíthatunk, ha befejeződik a feltérképezés, és elemzik a képeket. A kutatások valószínűleg számíthatnak a geológusok érdeklődésére, mivel hozzásegítenek saját földkérgünk kialakulásának és kilátásainak jobb megértéséhez. 1990 szeptemberében elkezdődött a tulajdonképpeni térképészeti munka, amely egy teljes vénuszi napig, azaz 243 földi napig tartott, addig, ameddig a bolygó meg nem fordult önmaga körül. A Magellán a Föld—Vénusz-tengelyre merőleges, poláris körpályára állt, tehát a Földről mindig látható és mindig kapcsolatban marad vele. Két kivétellel. November elején, amikor a Nap a Föld és a Vénusz között állt, a kapcsolat húsz napra megszakadt. A második kényes időpont 1990. december 20-tól 1991. február elejéig terjedt, amikor a két bolygó állása zavarta meg a kapcsolattartást. Minden fordulat 189 percig tart. Eközben 16 000 km hosszú és 20 km széles sávonként felméri a felszínt. Mire a Magellán küldetése befejeződik, az egész bolygónak elkészül a térképe. Keringés közben az antennák egyharmad ideig a Vénusz felé, a többi időben a Föld felé mutatnak, amelynek továbbítják az adatokat A teljes forduló után a szonda, ha állapota lehetővé teszi, folytatja munkáját és újra letapogatja a felszínt, hogy pótolja az esetleges hiányosságokat. A Magellán élettartama öt vénuszi nap, körülbelül három és fél földi év. Hálából pedig az emberek nem hozzák vissza a pályájáról a Vénusz első műholdját. "Hogy félénk ellenség szívét ijessze..." W. Gödé német mérnöknek föltűnt, hogy rozsdás lovagi páncélt láthat az ember eleget, de olyat, amelyen ellenséges fegyver hagyott volna nyomot, nem látott még senki. A mérnökben föltámadt a gyanú... Két sportos barátja segitségével beöltözött hát egy neki éppen megfelelő méretű lovagi páncélba, fejére rakatott egy sisakot, majd a kezébe nyomott kardot éppen megforgatta volna a feje fölött, és máris... elvágódott a füvön, hatalmas csörömpöléssel. Egyedül még föltápászkodni sem tudott volna, pedig ő maga sem gyönge legény. Talán mondanunk sem kell, hogy a páncélba bújtatott lovak szintén képtelenek voltak akár csak ügetni is — a legbiztosabban akkor álltak a lábukon, ha kissé terpeszes tartásban lecövekeIllettek valahol. A gyanúból így hát bizonyosság lett. A történészek ugyanis arra a következtetésre jutottak, hogy a középkorban nem lovagoltak páncélos paripán a csatába, és ezek az ijesztő kinézetű, 50—150 kilós harci öltözékek az őrök díszruháján.kívül csak parádézásra szolgáltak, no meg arra, hogy az ilyen alkalmakkor mindig gondosan díszvendégül hívott potenciális ellenségben rémületet keltsenek. Gödé szerint Walter Scott és a többi lovagregényszcrző nem írt volna páncélban harcoló vitézekről, ha csak egyszer is kipróbálta volna, hogy lehet-e egyáltalán mozogni ezekben az "elrettentő" maskarákban. (Képünk: Raffaello Santi Szent György című festménye.) A fajok eltűnésének dokumentálása A fajok kihalása természetes folyamat. Kihalt fajok leletei igazoljak, hogy minden fajnak meghatározható 1 —10 millió évig terjedő élettartama van. Nem kétséges azonban, hogy az ember megjelenése rob banásszerűcn meggyorsította egyes fajok kihalását. Egy nemrég készült felmérés szerint 1600 óta 311 tudományosán leírt faj pusztult ki, 90 gerinctelen-, 24 hal-, 20 hüllő-, 117 madar és 54 emlősfaj. 13 laj vadon már nem, csak fogságban el. A kutatók szerint a fajok eltűnésének fő helyei a szigetek (több mint 180 faj a kihaltak közül szigetlakó volt). A Hawaiiszigetek emberi birtokbavétele során a IV és V. szazadban 100 helyi madárfajt irtottak ki. A madarak — kis tűrőképességük es alacsony egyedszámú populációik miatt — különösen érzékenyek. Betelepített ragadó /okkal szemben a röpkcptelen, ritka mada rak, mint például a dodo, teljesen védtelenek. Bolygónk figyelmeztet a földrengésekre Minden nagyobb földrengés előtt bolygónk ultrarövid hullámokat sugároz. Intenzitásuk éppen á bekövetkezendő földrengés térsé gében a legnagyobb. Ha ezeket a Föld gyomrából jövő rádióhullámokat idejében felfedezik, a földrengés helyét es intenzitását tíz. nappal előbb is igen nagy pontossággal meg lehet határozni. Ez a lényege annak a kutatásnak, amelynek eredményeit a Torontói Egyetem s/.ei/.mológusai és a kaliforniai Stanford Egyetem kutatói nemrégen tettek közzé. Remélik, hogy ennek az előrejelzésnek köszönhetően a löldren gesnek nem lesznek többe emberaldozalai. A szakértők remélik, hogy csak idő kérdése, mikor állítják lel a vevőkészülék hálózatát a rengésveszelycs térségekben. Az. egyedüli gond meg az. hogy ezeket a vevőkészülékeket a leendő földrengés epicentrumába kellene helyezni ahhoz, hogy teljes bizton sággal meg lehessen határozni a földrengés helyét. A HÉT 15
