A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-01 / 1. szám
OTT JÁRTUNK UTAZAS EJJEL Prága, holešovicei pályaudvar. Éjjel féltizenegy. Meglehetősen csípős decemberi szél fúj. A hármas peronon — amelyre a Pozsony felé tartó vonatnak kellene begördülnie — rajtam kívül egy körülbelül húsz romából álló csoport várakozik. Dühösen, egymást túlkiabálva vitatkoznak. Végre megérkezik a vonat. A kalauztól érdeklődöm, hogy a szerelvény melyik részében vannak a hálókocsik. — .Elöl — mordul felém szűkszavúan. Jó tízkilós táskámat vonszolva araszolok a vonat első része felé. Már a mozdonynál tartok, de a hálókocsiknak se híre, se hamva. Egy vasutas egyenruhába öltözött hölgy jön velem szemben. Ő úgy tudja, hogy a két hálókocsi a szerelvény két utolsó kocsija. Jobb híján ismét fogom a táskámat, és nehezen ugyan, de ballagok arra felé, ahonnan pár perccel ezelőtt elindultam. A vonat két utolsó kocsija valóban hálókocsi. A folyosón nem ég a villany. Egy alak tart felém. Feltehetően ő a hálókocsi kalauz. így is van. Elveszi a jegyemet, kezembe nyomja az ágyneműt, és az egyik ajtóra mutat. Kinyitom. A legnagyobb meglepetésemre a peronon álló roma csoportból négy jól megtermett félmeztelen férfi konyakot kortyolgatva üldögél a fülkében. Azt mondják, rendkívül örülnek, hogy egy lány — mármint én — is utazik majd velük. — Ne féljen, végigszórakozzuk az utat — mondja szélesen vigyorogva az egyik agyontetovált felső testű, nagy fekete bajúszú férfi. S hogy lássam milyen barátságos, megkínál konyakkal. — Jól húzza meg — mondja. — Van még pár üveggel. A fülkéből egyre elviselhetetlenebből árad az izzadság, a cigarettafüst és valami nagyon erős kölni "keveréke". Hát nem egészen így gondoltam az utazást... Szólok a kalauznak, hogy biztosan félreértés történt, mert a fülkében férfiak vannak. — Na és? — Néz rám értetlenül. — A "lehátko" az azt jelenti, hogy férfiak is és nők is együtt vannak. Ha annyira zavar, miért nem vettél "lôžkot"? Ott külön vannak a férfiak meg a nők, adja tudtomra nyeglén a kalauz, aztán gyorsan elindul a hátsó kocsi felé. Pedig még szólni akartam, hogy mi jogon tegez, de hát erre már nem került sor. Fogtam magam, és egy kocsival előbbre mentem. Ott ugyan már nem hálókocsik voltak, de inkább üldögélek Pozsonyig, mint hogy négy vadidegen férfival töltsem az éjszaka nagy részét. A fülkében elég hideg van (de mivel valamennyi fülkében egyforma a hőmérséklet, valahol mégiscsak kénytelen voltam letelepedni). Nézem Prága külvárosának fényeit, amikor a fülke ajtajában megjelenik a hálókocsikalauz. — Hát te itt vagy? Amikor egy kocsival arréb milyen jól szórakozhatnál! — mondja kuncogva. Úgy beszél hozzám, mintha már régóta ismernénk egymást. Éppen a tudtára akartam adni, hogy nem őriztünk együtt libákat, amikor két furcsa figura jelenik meg az ajtóban. Pár pillantást vetnek a fülke belsejébe, majd továbbállnak. — Veszélyes éjjel utazni — hallom ismét a kalauz hangját. — Szervezett bandák utaznak éjszaka, kirabolják az utasokat, meg miegymás. Hogy mit ért a "miegymás" alatt, nem részletezte. Mindenesetre én úgy döntök, inkább nem figyelmeztetem arra, hogy azért mégiscsak magáznia illene, csak maradjon a fülkében addig, amíg Pozsonyba érünk. A kalauz viszont egyszer csak feláll, és elmegy. Pár perc múlva aztán egy hangosan ketyegő vekerrel meg két kisüveg Diplomat konyakkal tér vissza. Az egyiket a kezembe nyomja. — Hát egészségedre! — emeli felém az üvegét, amelynek a tartalmát pár másodperc alatt kiüríti. — Azért hoztam ide ezt az ébresztőórát, mert Brünn előtt fel kell ébresztenem az egyik utast — magyarázza. Majd ismét az utazás veszélyeiről kezd beszélni. Azt mondja, a kalauzok egyszerűen képtelenek arra, hogy az utasok épségét biztosítsák. Előfordult már olyan eset is, amikor a kalauzt kidobták a vonatból, sőt, már arra is volt példa, hogy a vasutast megkéselték. Ettől a szövegtől végképp nem leszek nyugodtabb, sőt, abban a pillanatban már csak azt kívánom, hogy épségben átvészeljem azt a pár órát, amíg a vonat begördül a pozsonyi pályaudvarra. Itt ülök egy vadidegen ember társaságában, aki spontánul letegez, különféle rémtörténeteket ad elő, úgy beszél hozzám, mint egy szellemileg fogyatékos gyerekhez, és mégsem küldhetem el. Illetve elküldhetném, de akkor lehet, hogy ismét visszatér az a két furcsa figura, vagy valaki a hálókocsiból, és könnyen előfordulhat, hogy Pozsonyban már nem kell cipelnem a jó tízkilós táskámat, ráadásul — a kalauz szerint — még örülhetnék is, hogy ennyivel megúsztam. Bosszantó, hogy 190 koronát fizettem azért, hogy nyugodtan, kényelmesen utazzak Prágából Pozsonyba, ehelyett egy alig fűtött fülkében agyonfagyva végigizgultam a hatórás utat. A fülkékben az ajtót ugyan be lehet zárni, de azt bárki ki tudja nyitni kívülről, legalábbis a kalauz szerint ez így van. Nos, mit tehet az utas? Akinek utaznia kell, az valószínűleg igénybe veszi a jövőben is a vasutat. Tehát már csak a remény marad: az illetékesek tesznek valamit annak érdekében, hogy az emberek éjjel is kényelmesen és félelem nélkül utazhassanak. KAMONCZA MARTA Fotó: Prandl Sándor A HÉT 3
