A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-08 / 2. szám
1991 májusában és júniusában a budapesti székhelyű Országos Széchényi Könyvtár munkatársai összehasonlító felmérést végeztek három különböző régióban — a szlovákiai Csallóközben és a nyitrai Pedagógiai Főiskolán, az erdélyi Székely udvarhelyen és környékén, valamint a magyarországi Hatvan és Jászberény környékén —, hogy az olvasási szokások tükrében megvizsgálják a nemzeti kultúrához való kötődést és a nemzeti azonosságtudat állapotát. A három régió kiválasztásánál mindenekelőtt azt tartották fontosnak, hogy az ott élő magyarság társadalmi rétegződése és szociális helyzete hasonló legyen (a mezőgazdaság dominanciája, a települések falusi és kisvárosi jellege stb.). A felmérés lényeges momentuma volt természetesen az is, hogy két régió Magyarország határain kívül fekszik, s noha mind a Csallóköz, mind pedig a Székelyföld gyakorlatilag színmagyar terület, az ott élő magyarság nemzeti kisebbségnek számít. A szakemberek a kép pontosítása céljából három csoportot választottak ki; az első csoportot a középiskolás diákok, a második csoportot a tanári pályára készülő főiskolai hallgatók, a harmadik csoportot pedig a foglalkoztatottak és nyugdíjasok alkották. Nyilvánvaló, hogy ez a felosztás önkényes és az utolsónak említett csoport esetében túlságosan kontúrtalan, de kiindulópontnak megteszi, feltéve, hogy ezt a felmérést további elemzések és mélyszondák követik majd. Ehhez megvan a szándék és az akarat, viszont az anyagi támogatás még nincs biztosítva. A felmérés eredményeiről a szakemberek 1992 novemberében egy Dunaszerdahelyen rendezett tanácskozáson tájékoztatták az érdeklődőket. Sajnálatos módon a rendezvényre csak kevés újságírót hívtak meg, így a sajtóban alig kapott publicitást. Örvendetes viszont, hogy az elhangzott előadások tömör összefoglalása egy kis füzetben nyomtatásban is megjelent, s így a konklúziók azok számára is hozzáférhetőek, akik az említett rendezvényen nem lehettek jelen. Nem áll szándékomban, hogy e helyütt részletesen is beszámoljak mindarról, amit a felmérés feltárt. Már csak azért sem vállalkoznék erre, mert szeretném elkerülni az általánosítás csapdáit. Mindazonáltal egyik-másik összefüggés nagyon érdekes és figyelemre méltó. Kiderült például, hogy a Csallóközben olvassák a legtöbben a napi- és a hetilapokat, de a könyvek olvasása terén is ez a régió vezet (a vizsgált családok 75 százalékában rendszeresen olvasnak könyvet). Persze ennél sokkal fontosabb az, milyen könyveket is olvasnak az emberek. Nos a magyarországi olvasók a legigénytelenebbek, őket a csallóköziek követik, s a bestsellerek és a lektűrök iránt a székelyföldiek érdeklődnek a legkevésbé. Érdekes viszont, hogy a csallóköziek olvasmányainak szerzői csupán 49 százalékban magyar nemzetiségűek (Székelyföldön 61 százalék). A felmérés tanúsága szerint egy-egy család házikönyvtárában átlagosan 400 kötet található, emellett viszonylag sokan járnak könyvtárba is. A középiskolások körében végzett felmérés szerint a csallóközi fiatalok olvasták a legtöbb XX. századi klasszikust, de ők vezetnek a lektűrök és a lányregények olvasása terén is. Meglepő, hogy a romániai és a szlovákiai magyar fiatalok milyen kevés román, illetve szlovák szerző művét olvasták a vizsgált időszakban. Arra a kérdésre: Magyarként mire büszke? a kisebbségi sorban élő fiatalok közül száznál is többen a magyar irodalmat említették (a Hatvan környékiek közül csak 35-en tartották ezt fontosnak), ellenben a népművészeti hagyományokat csak két csallóközi fiatal írta be (a székelyudvarhelyiek közül 33-an említették ezt). A felmérés időszakában a csallóközi fiatalok ítélték meg a legkedvezőbben Ä magyarság jövőjét (a magyarországiak voltak a leginkább borúlátók). A pedagógusjelöltek olvasáskultúrája az előbbi csoportokénál differenciáltabb képet mutat. Többen olvasnak modern magyar és külföldi szerzőket, de a nyolcvanas években végzett vizsgálatokhoz képest emelkedő tendenciát mutat a tényirodalom iránti érdeklődés. Ami örömmel kell hogy eltöltsön bennünket az az, hogy a nyitrai diákok többsége őszinte hivatástudattal készül a pályára, azért választotta a Pedagógiai Főiskolát, mert tisztában Van a szlovákiai magyar pedagógushiánnyal. A felmérés érthető módon nem térhetett ki minden olyan tényezőre, amely hatással lehet az olvasáskultúra alakulására. Mindazonáltal szeretném megjegyezni, hogy az 1989-es rendszerváltozást kővetően a magyar (és a magyarországi) könyvek terjesztése, kiadása egyre problematikusabbá válik. Az árak ugrásszerű emelkedésével nyilván csökkenni fog a megvásárolt könyvek száma, s színvonal dolgában KÖNYV? is jelentős romlás várható, mivel a könyvterjesztők elsősorban lektűröket, és a sikerkönyveket forgalmazzák. A mai árak és kínálat mellett egyszerűen lehetetlennek látszik egy szolid házikönyvtár megalapozása. A könyvpiacon alig kapni klasszikusokat, legyen szó akár magyar, akár külföldi szerzőről. Az ismeretterjesztő müvek szemrevalóak ugyan, de rettentően drágák, ráadásul csupa importált munka, ugyanakkor a kiváló magyar szakírókat a kiadók mellőzik vagy lehetetlenné teszik. De különösen a gyermekkönyvkínálat elszomorító. A mesekönyvet ma már csak a leggazdagabb szülök engedhetik meg maguknak, illetve gyermekeiknek. S ha hozzáteszem, hogy egy mese videokazetta semmivel nem drágább a könyveknél, akkor könnyű kitalálni az okát, miért ül a gyerek állandóan a képernyő előtt, és miért nem olvas. A dunaszerdahelyi tanácskozáson néhány helyi pedagógus és könyvtáros arra is rámutatott, hogy a felmérés során a válaszadók egy kissé megszépítették a valóságot. Tudatában voltak az általános elvárásoknak, és olyan szerzőket jelöltek meg, akiket a kritika is a jók között tart számon, noha a valóságban ezeket nem is olvasták. Ez persze inkább csak sejtés, de egyáltalán nem megalapozatlan. Hogy kell-e még a jó könyv? Szeretném hinni, hogy igen. Lacza Tihamér KELL-E MEG A JO A HÉT 1
