A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-02-19 / 8. szám
GONDOLKODÓ 1. A Fábry Zoltán Irodalmi és Kulturális Napokat immáron 22. ízben rendezik meg itt Kassán, a Nagyságos Fejedelem városában. Ez a 22-es szám nem jelent sem kerek évfordulót, sőt, különösebb kabalisztikus jelentősége sincs, nekem mégis az a benyomásom, hogy mi most itt a kassai Fábry-napok jelentős fordulópontjához érkeztünk. E jeles napok rendezői és vendégei ugyanis utoljára ülésezhetnek a még egyelőre formálisan létező Cseh-Szlovákiában. Az idei összejövetelünk tehát egyben búcsú is. Isten veled, te "Versailles kertjének legszebb rózsája" (Robert Donald), kisebbségi létünk évtizedeinek hol lazább, hol feszesebb keretei Második széthullásod valószínűleg már végzetesnek bizonyul. S mi vajon mit is kívánhatnánk neked búcsúzóul: nyugodj békében a történelem lomtárában! Magunknak pedig azt kívánom, hogy hozzon bármit is a jövendő, az északi, a felvidéki magyarság ennél rosszabb helyzetbe ne kerülhessen, vagyis ne legyen okunk nosztalgiával gondolni a most lassan kimúló, majdan történelmi rekvizitummá váló Csehszlovákiára. Talán kissé szokatlan rávezetéssel indítom előadásomat. Szolgáljon azonban mentségemre, hogy az adott történelmi helyzet is szokatlan, nem mindennapi. Formálisan még benne élünk egy korban, időben és térben még részesei vagyunk valaminek, amiről azonban jól tudjuk, hogy ez már a meghaladott múlt, ez már csak emlék, vagy inkább álom, amelyből éppen most ébredezünk. Egy több évtizedig tartó korszak alkonyán tekintünk vissza múltunk egyik körülhatárolt szakaszára, s vizsgálgatjuk annak bizonyos meghatározó mozzanatait. Azt szeretném vizsgálat tárgyává tenni, milyen is volt a felvidéki magyarság jogi helyzete a két háború közötti Csehszlovák Köztársaságban? Az 1945 utáni évek, évtizedek problémáit valamelyest ismerjük, a húszasharmincas évek azonban már belevesznek a történelem ködébe. A ködön keresztül pedig — ha azt nem oszlatja el egy jótékony tisztító szellő — torzul a látás, tompul a hallás, elmosódnak a körvonalak, mígnem bekövetkezik a múltat csakis idealizáltan szemlélő-láttató tudat kialakulása. Vállalkozzunk tehát a ködök eloszlatására, a tudatos ködösítőket pedig ismerjük fel, és nevezzük nevükön! Tegyük ezt azonban harag és elfogultság nélkül, elvégre jól tudjuk, hogy az elfogultság legtöbbször dilettantizmussal és ostobasággal párosul. A múltunkat, a történelmünket állandóan "vallatnunk" kell, mert csakis így leszünk képesek okulni belőle. Erre az okulásra pedig igencsak nagy szükségünk lenne, ugyanis mi, felvidéki magyarok is keressük valahol helyünket a Nap alatt. Tájékozódni akarunk, be szeretnénk határolni lehetőségeinket térben és időben egyaránt. Tanulmányozzuk a modern európai demokráciák jelenkori kisebbségi-nemzetiségi politikáját, de ezzel párhuzamosan azt is meg kell vizsgálnunk, milyen nemzetiségpolitikai koncepciók gyúrták, formálták a múltban a mi északi magyar nemzetrészünk szellemi, tudati és erkölcsi arculatát olyanná, amilyenné az napjainkig kialakult. Mert ne feledjük, a megélt múltunk bennünk él tovább, sőt, az elkövetkezendő sorsunknak is meghatározójává válhat. A Csehszlovák Köztársaság megalkotását az állam létrehozói formálisan a népek önrendelkezési jogával indokolták, de a gyakorlatban felrúgták és megcsúfolták ezt az elvet. Az önrendelkezési jogot csak üres propagandaszólamnak tekintették. A magyar politikai vezetés által javasolt népszavazást például a volt magyar területek egyetlen négyzetkilométerén sem voltak hajlandóak engedélyezni. A "csehszlovák" állam létrehozói ugyanis tökéletesen tisztában voltak vele, hogy egy szabad népszavazás lebonyolítása csaknem teljesen romba döntené valamennyi Magyarországgal kapcsolatos területi igényüket. A békekonferencia főhatalmai tisztában voltak a versailles-i bókemű tökéletlenségével, főleg az ún. utódállamok abszurd területi és etnikai jellegével. Éppen ezért a békeszerződések megalkotásával párhuzamosan kidolgoztak egy nemzetközi kisebbségvédelmi rendszert. Ennek segítségével szándékoztak legalább részlegesen tompítani az igazságtalan békeszerződések következményeit, illetve némi védelmet nyújtani az akaratuk ellenére idegen fennhatóság alá került kisebbségeknek. A csehszlovák kormány 1919. szeptember 10-ón írta alá a Párizs melletti. Saint-Germain-en-Laye-ben a köztársaság alattvalójává váló kisebbségek jogait garantáló szerződést, amelynek betartásáról maga a Népszövetség lett volna hivatott gondoskodni. Az utódállamokba bekebelezett több millió magyar helyzetét azonban sokkalta inkább az egyes országok belső viszonyai határozták meg, nevezetesen a tényleges demokrácia mértéke ezekben az országokban, valamint az államalkotó többségi nemzet politikai és társadalmi kultúrája, általános műveltségi szintje, s nem utolsósorban viszonya a fennhatósága alá került magyar nemzetrészhez. Jelentős kisebbségpolitikai tényező volt, még az adott állam és a trianoni Magyarország között kialakult államközi kapcsolatok foka és jellege. A három utódállam — Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia — közül vitathatatlanul a Csehszlovák Köztársaság belső viszonyai voltak aránylag a legelviselhetőbbek az ország nemzeti kisebbségei számára. Itt a kisebbségek jogi helyzetét számos törvény és rendelet szabályozta, amelyek formálisan a magyar nemzeti kisebbség tagjait is az ország egyenrangú és egyenjogú polgáraivá tették. A Csehszlovák Köztársaság vezető politikusai közül többen is mindjárt az impériumváltást követően úgy nyilatkoztak, hogy a demokratikus berendezkedésű köztársaság a területén élő valamennyi nemzeti kisebbség számára biztosítani óhajtja a
