A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-02-19 / 8. szám
ÍR4UK EGYÜTT az nagyon valószínűden. Megköszönve beszélgetőtársunk szívességét, azon nyomban felkerekedtünk, átmentünk Felsősztregovára, ahol az első megszólított ember rámutatott egy takaros portára, hogy ott lakik a "Sréter". Hamarosan kiderült, hogy a ház gazdájának Pavol Ďurošnak a ragadványneve a Sréter! Persze nem véletienül, családja, még a múlt században megvette Sréter Miklós telkét és házát, ezt a félig lebontott, roskadozó, egyszerű falusi házat meg is nézhettük. "Sréter* úr néhány kárpitozott széket és egy komódot is mutatott, melyek szerinte a Madách-kastélyból származnak. Ez nem is tűnt lehetetlennek, hiszen sajnálatos tény, hogy a leszármazottak sok mindent elkótyavetyéltek még a "republika" idején. Radó György "Madách Imre életrajzi krónikája" (Salgótarján, 1987 említi, különböző forrásokra hivatkozva, hogy 1863 táján Madách Imre egy "különös kastélyszerű faépületet kezdett építtetni az Alsósztregova környéki Imre-dombon, s ebből környezete arra következtetett, hogy szerelmével akar oda visszavonulni". Harsányi Zsolt Makovnyik Jánosné sz. Gyuros Borkának nevezi ezt a nőt, és könyvében (Ember küzdj, III.) színesen ecseteli e regényes szerelmi kapcsolatot és annak hatását. Balogh Károly monográfiájában viszont józanabbul Ítéli meg az építkezést, annak okát abban látja, hogy a költő a magányt kereste itt. Borka személye — van aki az egyiptomi szín rabszolganőjét látja benne — és Madách Imréhez fűződő kapcsolata máig sincs megnyugtatóan tisztázva. Természetesen Andor Csabát is foglalkoztatja ez a kérdés, főleg az, hogy az épület alapjába elhelyezett-e Madách valamilyen írást, és az mit tartalmazhat? Következő úti célunk tehát Imre-domb volt, azaz Imrov kopec, egy isten háta mögötti település, mely a Nagykürtös és Gács között fekvő Pravica községhez tartozik. A hegytetőre épült falucskából — századunk elején pusztaként említik — szép kilátás nyílik a festői környékre, jól látható a "Palóc Olümposz", a Karancs két púpja is. Nem csoda, hogy a megfáradt költő itt keresett nyugalmat, vagy talán egy kis boldogságot is. Az épületet természetesen nem találtuk, de emléke még él. Az idősebb helybéliek, szüleikre hivatkozva egy elhagyott gyümölcsöskertbe vezettek, mondván, itt volt valamikor a "kastély", többet azonban nem tudtak róla. Bár már semmi sem utal épület meglétére, de maga a hely, egy viszonylag lapos terület, a falu legmagasabb pontján, a felvezető országút közelében, inkább valószínűsíti, mint kizárja, hogy itt állhatott a "különös kastély", amelyet azonban építtetője már nem sokáig használhatott... Csak egy ásatás szolgáltathatna bizonyítékul, és ha előkerülne az Andor Csaba által feltételezett ládikó, megoldódna egy rejtély is! Ehhez persze pénz és főleg az illetékesek (?) jóváhagyása, pecsét, aláírás stb. szükségeltetik... A kutatóútnak, vagy inkább kirándulásnak, több más eredménye is volt, sikerült például Dacsókeszinél azonosítani egy, Madách rajzán látható hegyvonulatot, megtaláltuk néhány Madách-rokon sírját Gácson és Pincén. Nem sikerült viszont Madách ifjúkori szerelme, Dacsó Lujza nyomára bukkanni. Andor Csaba azonban nem adja fel egykönnyen. A Madách-kutatás folytatódik! BÖSZÖRMÉNYI ISTVÁN Fotó: a szerző EGYEDÜL Hetvenhárom éves volt, amikor nyugdíjba küldték. Nehezen vált meg a gyártól, amelyben több mint negyven évig dolgozott. Tudta, mikor kell utoljára munkába állnia, tudta, ki áll a helyére a gép mellé, csak valahogy önmagával nem volt még tisztában; mit fog csinálni, ha már nem kell bemennie a gyárba? Ha mindezt végiggondolta, fáradtnak, öregnek érezte magát. De ha arra gondolt, hogy az ő kése alatt a rozsdás, otromba öntvényekből csillogó, tükörfényes felületű alkatrészek születnek, valóságos istennek érezte magát. Aki alkot — gondolta —, aki a két keze munkájával formálja a világot, az az igazi isten. És ilyenkor nem volt fáradt, nem volt öreg. Nehezen fogta fel, hogy nyugdíjba kell mennie. Már így is, hogy ráhúzott pár évet, sokak szemében szálka volt. Vén bugrisnak, melóbuzinak titulálták egyes munkatársai. — Azt hiszi, hogy ha leteszi az ameri kánerkulcsot, rögtön ki is kell költöznie a temetőbe. — Ne bántsátok — csitítgatta őket a művezető —, nem a gépét félti. Senkije sincs, akihez szólhatna, ha kikerül közülünk. Két éve a felesége is meghalt, a gyerekei szétszéledtek. Hazamegy a négy fal közé, és legföljebb lefekhet vagy tévét nézhet ebben a lakótelepi betonkaszliban... Amikor az elmúlt ősszel találkoztam vele, az öreg nagyon kifakadt: — Arról beszéltek, hogy elveszem a más kenyerét. Én veszem el a kenyerüket? Majd ha mindegyik annyit tesz le az asztalra, mint én, akkor pofázhattok, de amíg a lógáson, meg a csajokon jár az eszetek, örüljetek, ha megtűrnek benneteket. Tudod, mit válaszoltak? Hátrább az agarakkal, Imre bátyám! Ez a gyár akkor is állni fog, amikor magáról már a varjak se kárognak. Az öreg, mint akit megvertek, szótlanul meredt maga elé, aztán lassan, kimért léptekkel elindult hazafelé. Nem vitatkozott többé senkivel. Mindennap délben kelt fel. Kotyvasztott valamit, aztán kiült napozni a parkba. Este a tyúkokkal feküdt, és félóránként nézegette az órát: nem hajnalodik-e már? Egyik délután éppen a labdát kergető gyerekeket figyelte a téren, amikor elszunnyadt a késő őszi napsütésben. Nem is álom volt az, ami meglepte, hanem valami furcsa, emyesztő kábulat. Már égtek az utcai lámpák, amikor feleszmélt. Zúgott a feje, és erős fájdalmat érzett a mellében. A házmester adott neki valami gyógyszert, és telefonált orvosért. A doktor megvizsgálta, és beutalta a kórházba. Szerette a kórtermet. Nyolcán feküdtek egy szobában, öten hozzá hasonló korúak. Állítólag enyhe agyvérzése volt, meg valami szívidegesség. A főorvos szerint nem veszélyes, de azért vigyáznia kell magára. Megkérdezte, hol laknak a gyerekei, hogy érthesíthessék őket. — Meghalok? — kérdezett rá egyenesen az öreg. — Mert különben kár háborgatni őket. Az idősebb fiú Csehországban lakik, a kisebb Pozsonyban él. A lányom, a középső gyerek, Ipolyságra ment férjhez. — Tudatzavar — konstatálta a főorvos — még nem szívódott fel teljesen az agyról a vér. — A mögötte álló nővér szorgalmasan jegyezte a szavait. — A nyavaját tudatzavar — hördült föl az öreg. — A fiaim kétévenként hazajönnek, és minden második hónapban kapok tőlük levelet. A lányomat meg öt éve láttam utoljára. Igaz, két éve eljött az anyja temetésére, de rögtön utazott is vissza. Ezt nem kell följegyezni, nővérke. Tudatzavar... Nem az én tudatommal van itt baj, főorvos úr! Összenéztek a betegtársak, és attól kezdve mindig volt valami mondanivalójuk a számára. Cigarettával kínálgatták, délutánonként meg öszszeültek kártyázni a folyosón. Csak a látogatási idő volt elviselhetetlen. Az egész kórház megtelt idegen emberekkel. Mindenkihez jött valaki: rokon, szomszéd, jóbarát, ismerős. Őt nem látogatta meg senki. Kezdetben az oldalára fordult, a fal felé, hogy ne lássa őket, de azon kapta magát, hogy kibuggyannak a könnyei. Negyven éve nem fordult elő vele ilyesmi. A felesége koporsójánál se könnyezett, pedig az ő elvesztése több volt, mint fájdalom. — Vénülök — gondolta —, már bőgök is, mint egy taknyos kölyök. — Aztán megtörölte a szemét, és kiment beszélgetni az ügyeletes nővérrel. Egy hónap múlva hazaküldték. Lelkére kötötték, hogy tartózkodjon a heves indulatoktól, minél kevesebb szeszes italt fogyasszon, és minél több főzeléket egyen. Teltek, múltak a napok, hetek, de bizony senki se nyitotta rá az ajtót. Reggelente erős fejfájásra ébredt, a mellkasában is egyre gyakrabban érzett szúró fájdalmat. Hol itt, hol ott nyilait bele. Nem ment el az orvoshoz, mert attól félt, valami súlyos bajt állapít meg. "Lehet, hogy rákom van" ismételgette magában. Egy hét múlva már bizonyosnak érezte a diagnózisát. Elballagott a könyvtárba, és kikölcsönzött egy könyvet az időskori betegségekről. Rémítő illusztrációkat látott a rákos sejtburjánzásról. Aztán az agyvérzés tüneteit elemezte, hiszen az orvos is megmondta: enyhe agyvérzés volt. Bajban volt a latin kifejezésekkel, de megpróbálta megfejteni az értelmüket. Teljes bizonyosságot akart. Elhatározta, hogy nem várja meg, míg az egész testét hatalmába keríti a rák. Joga van ép ésszel határozni a saját élete felől. Hónapokig, esetleg évekig ágyhoz kötve várni a megsemmisülést, s mindezt egyedül? Nem. Akkor inkább már most haljon meg, önszántából. És egy reggel úgy érezte, bekövetkezett a vég. Kábultan ébredt, őrjítően zúgott a feje, és képtelen volt visszaemlékezni arra, mit csinált az előző héten. A jobb lába se mozdult, csak feküdt a bal mellett, mint egy hasáb fa. "Teljesen lebénulok, a lábam már most se az enyém." Lehemperedett a heverőről, erőlködve kicsúszott a konyhába. Érezte, hogy percről percre gyöngül, egyre jobban elhagyja az emlékezete. Egy utolsó erőfeszítéssel felmászott a gáztűzhely mellett álló székre, és a rózsa fölé hajolva megnyitotta a csapot. A sírkövet még ő állította a feleségének. A temetés óta már eltelt fél év, de nincs aki leszedje a sírról a tönkrement koszorúkat és virágcsokrokat. MIRIÁK FERENC A HÉT 3
