A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)

1993-02-19 / 8. szám

vígjátékbeliek, de egy Fiorellához hasonló tizenéves lányt alakítani mindig kellemes dolog, mert visszafiatalodom. Bár a partnerem fiatalabb nálam, ez a korkülönbség nem okozott különösebb gondot a szerelmi jeleneteknél sem. Próbáltuk játékosan megoldani a helyzeteket, és elhitettem magammal, hogy pár évvel fiatalabb vagyok, mint a valóságban. Mivel először én is tizenévesen léptem színpadra, így át tudtam élni darabbeli partnerem alakításával kapcsolatos problémáit, és próbáltam segíteni neki. Azonban teljes mértékben még a saját alakításommal sem vagyok elégedett.

TÓTH GÁBOR (stúdiós): — Nagyon meglepődtem, amikor megkaptam ezt a szerepet, mivel ez az egyik főszerep, és talán még kissé korainak tartottam a mélyvizet — kellő szakmai tapasztalatok hiányában. Másrészt örültem is neki. A kollégák nagyon sokat segítettek a meglevő alapjaimra építeni. A darabban egy tizennyolc éves érzékeny úrifiút alakítok, aki azt hiszi, hogy megölt egy embert. Emellett szerelmes leszek a rajtam segítő család lányába. Maga a szerep nagyon tetszik. Mivel szerelmes már voltam, ezért azt könnyebb volt eljátszani, mint a gyötrődő gyilkost. Én nem bántam, hogy a partnerem pár évvel idősebb nálam, mert nagyobb tapasztalatok birtokában tudott segíteni nekem az alakításomban.

VARGA TIBOR (Antonio szomszéd, ál-Papagatto): — Nagyon jól kiélhetem magam a szerepemben, mert én a valóságban is ilyen komikus alkat vagyok, ezért a figura nagyon közel áll hozzám. Az első évadomat töltő színészként minden szerepnek nagyon örülök, és igyekszem megfelelni az elvárásoknak, de vannak még tartalékok...

BUGÁR GÁSPÁR (szupergyüge "műemlék" nagypapa), D. NÉMETH ISTVÁN (Velluto, bárgyú tolvaj, illetve áldoktor), KUKOLA JÓZSEF (Roberto, Leonida táncmániákus fia), VÖRÖS LAJOS (Marcello, enyhén mulya kifutófiú) és FEKETE ZOLTÁN (Vittorio, kópé újságkihordó) epizódszerepében szintén kiélheti komikusi hajlamát. ízig-vérig mókamesterek, szereposztásuk talitalálat. Akárcsak VARSÁNYI MARI (Helena, Nicola anyja) kiválasztása a naiv, fiáért aggódó, temperamentumos olasz donna és ROPOG JÓZSEFé (Raimondo, Nicola unokatestvére és a rendező munkatársa) a szemforgató, pénzsóvár gyám megformálására. SZENTPÉTERY ARI (Chiarelli d’Adda) született nagyvilági hölgy, BUGÁR BÉLA (Alfonso Chioccia) a bárót, BAJCSI LAJOS (Alexis) pedig a "holt" inast alakítja (az utóbbi inkább a táncos-komikus szerepekben nyerő).

A darab díszlet- és jelmeztervezője VERESS GABRIELLA, aki fantáziáját jobban szabadjára engedhette előzőleg, "A padlás" kosztüméinek tervezésekor. Ami a díszletet illeti: a kötélen száradó ruhákkal és az azúrkék tengeren ringatózó vitorlással (ez utóbbi a falinaptárról tekintett ránk) próbálta érzékeltetni a nápolyi táj hangulatát (szinte már csak egy muskátlis erkély hiányzott...). Zenei munkatársként ZSÁKÓVICS LÁSZLÓ működött közre. Az ismert "Felicita"slágert és krimibe is beillő, izgalmat fokozó dallamokat hallhattunk.

Miskó I.

Fotó: Nagy Tivadar

SZAVAK ÉS ÁRNYAK

Még két hónap sem telt el azóta, hogy Szlovákia önálló ország lett, s máris igazolódni látszanak azok az aggodalmak, amelyeket a föderáció hívei és a különválás ellenzői fogalmaztak meg a zajongó nemzetieskedök elképzeléseit és indokait hallgatván. A két ország közös pénze a tervezettnél jóval hamarabb kettévált, s most már csak az a kérdés, milyen lesz a cseh és a szlovák korona valós aránya. A reálisan gondolkodókat nyilván az sem lepte meg, hogy a két ország közötti áruforgalom egyszeriben bonyolulttá vált, s a szlovákiai termelők tekintélyes hányada — reméljük csak átmenetileg — a cseh piacok elhagyására kényszerült. Kaotikus állapotok uralkodnak Szlovákia közigazgatásában is, hiszen számos törvény január elsejével lépett hatályba, de erre a társadalom nem volt eléggé felkészülve, sok a bizonytalanság és a félreértés. Az új adórendszer egy stabilizálódott gazdaságú jogállamban talán elfogadható, de legalábbis elviselhető lenne, nálunk azonban itt és most félelmet ébreszt és feltehetően visszaveti a vállalkozói kedvet, pedig ha valamire, akkor a lelkesedésre és a gazdaság fellendítésére lenne égetően szüksége ennek az országnak. De vajon kinek van kedve lelkesedni, amikor minden komolyabb ok nélkül bocsátanak el különböző szintű közalkalmazottakat, irányitó embereket, hogy helyükbe megjutalmazandó partaparatcsikokat ültessen a hatalom, ezzel is tetézve a káoszt és növelve a feszültséget. Ez a társadalom immár három éve a nyugtalanság állapotában leledzik, s mindig akad valaki, aki gondoskodik az izgalomról. Bennünket, szlovákiai magyarokat tudatosan és módszeresen zaklatnak. Meggyőződésem, hogy egy előre megírt forgatókönyv szerint zajlanak az események, s nagyon szomorú, hogy a háttérben ott áll a legfelső végrehajtó hatalom is. Az önkényesen értelmezett nyelvtörvény alapján szeretnék legitimálni mindazt a törvénysértést, amit már eddig is elkövettek, s amire majd csak ezután szeretnének sort keríteni. S akkor még nem szóltam azokról a merényletekről, amelyeket bárki elkövethet a magyar nyelv rovására, hiszen még törvény sem szabályozza. Ugye emlékszünk még a magyar történelmi nevek önkényes átírására? De odafigyelünk-e a temetőkben garázdálkodókra? Azokra a sírgyalázókra, akik eltüntetik a magyar sírfeliratokat örzö köveket? S vajon ki vonja felelősségre azokat, akik magyar vonatkozású emléktáblákat és műemlékeket hagynak veszendőbe menni, akik számára minden irritáló, ami magyar, legyen bár dal vagy könyv?

A legújabb merénylet ismét a magyar iskolákat vette célba. Az egyik oldalon azt halljuk, hogy kevesebb a pénz a kultúrára, az

egészségügyre és az oktatásra, sőt, számos iskola — köztük aránytalanul sok magyar iskola — jóval kevesebb támogatásban részesül, mint amennyi okvetlenül kellene, s akkor arról hallunk, hogy a minisztériumban az alternativ iskolák létesítését fontolgatják, fittyet hányva a pénztelenségnek, kimondottan emberbaráti megokolásból, hogy legyen alkalma a magyar szülőnek választani. Számunkra most nem marad más, mint az erélyes tiltakozás. De közben azért az idő múlik, s a nemzetiségi oktatásügy további problémáinak megoldására már nem vagy alig jut energia — s végeredményben a forgatókönyv szerzői elérték a céljukat. Naponta arra kényszerülünk, hogy a különböző támadások ellen védekezzünk, pedig valójában már régen építkeznünk kellene, hiszen több évtizedes fáziskésésben vagyunk. A magyar pedagógusok hiánya nem érdekli a miniszter urat, ö a mi szlovák nyelvtudásunk miatt aggódik, mert szerinte a szlovák nyelv tökéletes ismerete a mi boldogulásunk egyetlen záloga. Még nem is olyan régen

— bizonyára sokan emlékeznek rá

— egy másik miniszter azzal utasította el az önálló magyar egyetem gondolatát, hogy a szlovák egyetemeken is hamarosan angolul fognak oktatni, ezért semmi szükség a magyar egyetemre. Most akkor kinek higgyünk? Azt hiszem, a minisztériumban jobban tennék, ha a lakosság siralmas idegennyelvtudása miatt aggódnának, és arra dolgoznának ki elképzelést, hogyan lehetne hatékonyabbá tenni a világnyelvek oktatását a szlovákiai iskolákban. (Azt már csak félve merem leírni, hogy a televízióban és a rádióban bizony gyakran nyilatko? nak olyan szlovákok, akiknek az anyanyelvismerete is sok kívánnivalót hagy maga után.)

Valakik fejükbe vették, hogy a szlovákiai társadalmat homogenizálni kell. Először a rebellis magyarokat kell megleckéztetni, mert ök a legkiszolgáltatottabbak, ugyanakkor a siker látványos és azonnali. Meg aztán valahogy el kell terelni a figyelmet a szlovákok ellen elkövetett vagy elkövetendő cselszövésekről. Érthetetlen számomra, hogy a szlovák sajtó még mindig lebecsüli a centralizáció veszélyeit, hogy nem figyelmeztet a neobolsevista módszerek térhódítására, az 1989 előtti rendszer második és harmadik vonalbeli vezetőinek színrelépésére. A DSZM maga köré gyűjtötte az összes hatalomsóvár karrieristát, s most nem győzi csillapítani falánk éhségüket. Ne lepődjünk meg túlságosan, ha a koncon marakodók között magyarokat is találunk. Az ember gyarló és esendő, s a hatalom ize kellemes lehet szlováknak, magyarnak egyaránt.

I.At'ZA TIHAMÉR

A HÉT 1