A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-02-05 / 6. szám
VIZ ALATTI VILÁG Szakonyi Károly Szabó Ottó grafikája A műút valamikor szürkén és tisztán kígyózott végig a folyóparton, most repedezett és poros volt, az autó nagyokat döccent a hasadékokban, gödrökben. A mérnök a sofőr mellett ült, s minden egyes zökkenőnél hátrafordult, mosolyogva. — Ez is víz alá kerül? — kérdezte Kántorné. — Ez is — bólintott a mérnök. — És fel sem robbantják? — Minek? Felesleges munka. Kántorné a férjére nézett: — A halaké lesz — mondta. — A halak országútja lesz... — Felgyújtotta képzeletét, amit a fiatal mérnök mesélt a gátépítésről meg a mesterséges tóról. — És a falvak is? A házak is? — Itt körül minden — válaszolt a mérnök helyett Kántor. — Orsóvá is — mondta a mérnök. Nehezen jutottak előre, teherautók és dömperek nyüzsögtek az úton, sűrű port kavartak; az építkezésre kivezényelt katonák irányították a forgalmat. Kántorné a Dunát nézte, a vízből kiemelkedő sziklákat. A Duna itt széles volt, de a meder kőzátonyai miatt, melyek kiütköztek a felszínre, és fodrossá borzolták a folyót, inkább gyors vizű hegyi, patakra emlékeztetett. — És az ott? — mutatott a folyóra Kántorné. A mérnök a sofőr mögött kinézett az ablakon. — Ja, igen — mondta. — Talán három éve akadtak fenn a sziklákon azok az uszályok. Két magyar uszály. Keresztben álltak a sodrástól. Amit lehetett, csónakról leszereltek róluk. De mást nem tehettek. Megközelíthetetlenek. Majd ha jön a víz, ha megtelítjük a tómedret, felszállnak a zátonyról. — Túl sokat kérdezel — figyelmeztette az asszonyt kis mosollyal Kántor. — A mérnök úr kifárad. — Ó, dehogy — hárította el a figyelmességet a fiatalember. — Őszintén szólva — mondta Kántorné — én mindig azt hittem, hogy a Vaskapu, az egy nagy kapu a Dunán. Amikor még az iskolában tanultuk. A mérnök nevetett. Mulattatta az asszony csevegése. Egész héten, egész hónapban a munkásokkal meg a munkavezetőkkel tárgyalt, veszekedett, nem bánta, hogy a pesti vendégeket kell kalauzolnia. — Maga most kinevet — mondta az asszony. — De komolyan. Azt hittem, hogy egy szabályos, nagy kapu, amit hol kinyitnak, hol becsuknak... — Hát most láthatod, szó nincs semmiféle kapuról — vágott közbe a férje. Zavarta, hogy a felesége annyit beszél. — Igen — mondta az asszony csendesen —, minden másként van, mindig. Távoli robbantás reszkettette meg a kocsi ablakait. Fenn a hegyoldalon gépek dolgoztak, már elkészült az új autópálya betonozása, s lentebb a vasutat építették; alagutakat fúrtak a hegybe, a régi út szélén kőtörmelékek tornyosultak. Szemközt, a jugoszláv parton látszottak a daruk és a kotrók; a gőzkalapácsok dübörgését áthozta a szól. -Benn, Turnu-Severinben a temesvári mérnök mindent elmagyarázott. Megmutatta az építkezés térképét, a vízierőmű tervrajzát, a gát fölött átívelő autósztráda makettjét meg a hajóforgalmat lebonyolító vízlépcsős csatornákat a terepasztalon. Mindez, így a valóságban, még kiismerhetetlen volt. Zűrzavaros és bonyolult. Kántor előredőlt az ülésen és megkérdezte, hogy dollárban kifejezve mennyibe is kerül ez a monstrum építkezés. Azt akarta, hogy komoly dolgokról legyen szó. Kérdezte, milyen minőségű cementet használnak, mikor lesz szükség az első felújításra. Érdeklődött, miként tudnak lépést tartani egymással a román és a jugoszláv rósz építői. A mérnök pontos adatokat mondott. — Istenem — sóhajtott türelmetlenül Kántorné. — Összehamuzod a sáladat... Kántor bosszúsan hátradőlt, feszélyezte ez a családiasság. Mégiscsak hivatalos úton vannak. — Mit mondott, mikorra árasztják el ezt a területet? — kérdezte az asszony. — Ezerkílencszázhetvenre. — A városokat is — tűnődött Kántorné. — Orsovát is... — Az új sokkal szebb lesz — mondta a mérnök. — És modernebb. — Komoly összeg. Óriási vállalkozás — bólogatott Kántor. — Nehéz elképzelni. — Az asszony nem tudott szabadulni ,a képtől. — Minden a víz alatt. És hogyan fogadták a hírt az emberek? — Hát hogyan fogadták volna? — mondta rosszkedvűen Kántor. A mérnök felkönyökölt az ülés támlájára. — Sok baj volt az emberekkel. Mindenki ragaszkodott a régihez. De amikor megtudták, hogy a halottaikat is vihetik... — A halottaikat? — csodálkozott az asszony. — Igen. Exhumálják a holtakat, áttelepítik a temetőket is. Amikor ezt megtudták, megnyugodtak. Most már nincs semmi baj. A sofőrhöz fordult, mondott valamit románul. A sofőr lassított, az útról letért a füves padkára. — Kiszállunk — magyarázta a mérnök. — Itt lehet csónakot találni. — A halottakat is... — mondta csendesen Kántorné. Düledezó viskó állt a parton. A füves szegélyről kövek vezettek a folyóhoz. Sütött a nap, novemberi hideg délelőtt volt. A Duna feketén hömpölygött. A kövek között szikkadt, ársodorta sápadt fagyökerek hevertek. Két—három zöldre mázolt ladik vesztegelt a fövenyen. A mérnök belökte a viskó ajtaját, borostás arcú, sovány öregember bújt elő a homályból, koszos turbánt viselt. Megnézte őket, aztán hadrikáló nyelven' bekiáltott a viskóba. Egy suhanc (talán a fia) jött ki lustán, hozta az evezőket. Betaszitották a ladikot a vízre, megfogták, ne inogjon, amíg az utasok beszállnak. A fiú evezett, az öreg a ladik farába ült a kormánylapáthoz. Át-12 A HÉT
