A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-02-05 / 6. szám
átkiáltott válluk fölött, törökül. A fiú hol abbahagyta az evezést, hol gyors, erőteljes csapásokkal merített a vízbe. Tíz perc múlva odaát voltak a szigeten. Ahol kikötöttek, tégla és betontörmelók borította a fövenyt. — Az útleveleket át kell adni annak a katonának — mondta a mérnök. A határőr fenn várakozott az úton. — Merci, madame, merd, monsieur! — Tisztelgett s bevitte a paszportokat a bódéjába. — Erre — mutatta az utat a mérnök. A férfihoz fordult: Jókai egyik regényében is előfordul ez a sziget, ha jól emlékszem. — Igen — mondta Kántor. — Ada-Kaleh. — Ada-Kaleh! — ismételte az asszony boldogan. — És itt valóban törökök élnek? — Valóban — mosolygott a mérnök. A sziget, mint egy mozdulatlan hajó állt a Duna közepén. Kis, vadon nőtt liget mögött kőfal védte a városkát. Időrágta kőkapun át jutottak be a házak közé. A sikátorokat apró, elhanyagolt házak sora szabta szűkre. Nem volt járda; a kövezeten szennyvízpatakok futottak a kanálisok felé. Itt-ott egyegy üzlet, trafik, bazár — kirakatában színes celofánpapírba burkolt keleti csemegék. A postahivatalon román felirat. Némelyik ház beroskadt, javításukra már nem költöttek egy fél bánit sem. — Parancsolnak egy jó török kávét? — állt meg az egyik bodega előtt a mérnök. — Nem, nem akarjuk feltartani — mondta gyorsan Kántor. — Már így is nagyon sok idejét raboltuk el. — Egyáltalán nem — mondta a mérnök. — Asszonyom, ha kedve van egy csésze kávéra?... — Tud valami igazán érdekes helyet? — kérdezte élénken Kántorné. — Ez csak egy vacak kis lebuj. Semmi különlegesség. De a kávéjuk jó. — Én idekinn várakozom — állt félre Kántor. — Idekinn?! — Ahogy akarod — mondta az asszony. A kávézóban öt rozzant asztal állt, a falakat színes képeslap-kivágások borították. — Mamaia modern tengerparti szállodasora, egy bukaresti látkép s néhány bikinis nő fotográfiája. Törökök ültek nyütt ruhában a helyiségben, és ostábláztak. Könyököltek, némán tologatták a fekete, fehér korongokat a viaszosvászon sakkmezőn. A mérnök két csésze feketét kért a köpcös kávéstól. Leültek az egyik szabad asztalhoz. A bodega ablakán át látták, hogy Kántor le-fel sétál a sikátorban. Elegáns krombi télikabátja bizonyára feltűnt a kapuk előtt ácsorgó szigetlakoknak. — Sajnálom, hogy nem jött be a férje — mondta a mérnök. Az asszony kiskanállal hörpölt a kávéból. — Csakugyan ízletes. Pedig ón erős feketós vagyok. — Akkor ez magának gyenge. — Hát egy kicsit... — Találkozott a tekintetük. A fiatalemberen felejtette pillantását. A mérnök idebenn levette a kalapját, puha, barna haja a homlokába hullott. — És ez a sziget is?... — kérdezte zavartan az asszony. — Igen, ez a sziget is. — Elképzelhetetlen. Az utcák, a házak, minden? — Minden. Az értékesebb épületrészeket, műemlékeket elszállítják. És egy-egy példányt a sziget növény- és állatvilágából is... A mecsetből már kihordták az imaszőnyegeket, a becsesebb tárgyakat. — Itt is víz lesz — mondta elgondolkozva az asszony. — Víz alatti világ. Mindent be fog nőni a különös zöld növényzet... a moszat... hínár... Iszap borítja majd az utcákat, a szobákban a padlót. Halak úszkálnak ki-be az ajtókon... És fenn, a felszínen a hajók. Senki sem fogja tudni, hogy a mélyben egy város van, egy sziget... és ez a kávézó... A mérnök kedvtelve nézte az asszonyt. — És mindezt maguk csinálják! — Hát igen — bólintott a mérnök. — Szükséges. Gazdaságilag rendkívül szükséges. — És ha itt maradnék — mondta csöndesen az asszony —, ha bezárkóznék egy házba, elszigetelném az ajtó és ablak réseit, s ülnék a szobában, és nézném az ablakon át, hogyan jönnek az új lakók! Nekikoccannak puhán az üvegnek, bámulnak rám, én meg benn ülök az ablak mögött, a víz alatti városban... — Menjünk — mondta a mérnök szelíden —, a férje vár. — Ülnék a néma szobában... senki sem tudná odafönn, a parton, hogy egy asszony él a víz alatti világban. — Fizetek — mondta románul a mérnök. — Ne higgye, hogy különös lenne — folytatta az asszony. — Nem lenne benne semmi szokatlan... Elhúzta a száját, felállt. A mérnök előreengedte. — Sajnálom — mondta odakinn Kántornak a fiatalember —, sajnálom, hogy ön nem tartott velünk. Ezek nagyon jó kávét főznek. — Én kérek elnézést — szabadkozott Kántor —, hogy a feleségem ennyire igénybe veszi a mérnök urat. — Túlzásba visszük az udvaríaskodást — nevetett idegesen a mérnök. — Bocsásson meg, de azt hiszem túlzásba visszük. Dohány Tibor Vigyázatlanok Fent voltak a hegytetőn az ám volt ott dínomdánom Sokan voltak aztán hirtelen jött a rideg szél s ők istenem! elkábultak Forgott velük a színes Világ Akik szorosan egymás mellett tespedtek kevés híján mind lecsúsztak Már nem bírták a magasságot A megmaradtak félni kezdtek — de kinek kiáltsanak hogy segítség!? Hiszen ők sem nyújtottak segítő kezet Bezzeg bezzeg most már túl késő. A HÉT 13
