A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-23 / 43. szám
ÉLŐ MÚLT "... hogy megmozgassuk az emberi lelkiismeretet" Szalatnai Rezső és Peéry Rezső jószolgálati útja Budapesten — 1945 szeptemberében A csehszlovákiai magyarság 1945—1948/49 közé eső, máig legtragikusabb éveinek kiváló kutatója, Molnár Imre beszél egy helyütt arról a magatartásformáról, mellyel a csehszlovákiai magyar értelmiség az e néptöredéket ért csapásokra reagált. Lévén, hogy sokáig, egészen a legutóbbi időkig szinte semmit nem lehetett tudni erről az értelmiségi magatartásformáról, mely csupán a legújabb kutatások fényében kezd kibontakozni előttünk a maga teljességében, a szóban forgó időszakhoz a hallgatás hiedelme, a "néma évek" legendája, mítosza tapadt. Ma már tudjuk: az üldözöttek nem tűrték, nem is tűrhették néma megadással kegyetlen sorsukat; levelek, beadványok, jelentések, memorandumok, vallomások s egyéb, az emberi szenvedések és megaláztatások legmélyebb poklait feltáró dokumentumok százai, ezrei adnak bizonyságot a csehszlovákiai magyarság legszélesebb rétegeinek — természetesen nemcsak értelmiségének — az eseményeket fölpanaszló hangjáról, az igazságtalanságokkal való szembefeszüléséről. A tiltakozó hangok megszámlálhatatlan sokaságából az idők távlatából eddig mindössze egyetlenegy volt tisztán hallható: A vádlott megszólal Fábry Zoltánjáé. Ma már tudjuk, Fábry hangja nem a magányos megszólalóé, hanem az egyetlen hatalmas kórusként zengő csehszlovákiai magyar lélek egyik mélységesen emberi megnyilvánulása volt csupán. Ennek a kórusnak Fábry mellett Szalatnai Rezső és Peéry Rezső a legismertebb szólistái, de rajtuk kívül a csehszlovákiai magyarság, s különösen az értelmiség legnagyobb része felfokozott szereptudattal, magyarsága melletti meggyőződéses hittel teszi — mindenki a maga posztján —, amit ezekben a nehéz, testet-lelket-szellemet egyaránt próbára tevő órákban, napokban, hetekben, hónapokban tennie adatott. A főszerep ezekben az években — ugyancsak eddigi hiedelmeinkkel ellentétben — nem az eseményeket a perifériáról figyelő, s tehetetlen dühében és elkeseredettségében titkos naplójának sorait rovó Fábry Zoltáné, hanem mindenekelőtt Szalatnai Rezsőé és Peéry Rezsőé. Akár több intézménynek is elegendő munkát adhatna mindaz, amit ők ketten — de főleg Szalatnai — magukra vállaltak. Tevékenységük nem merült ki csupán új lendületre kapó írói/közírói munkájukban, hanem a különböző segélyakciók megszervezésétől a politikai érdekképviseletig és érdekérvényesítésig minden eszközt megragadnak a kollektív büntetés szégyenének "elhárítása, az ütések tompítása, a barbarizmus leleplezése" érdekében. 1945. szeptember 14-e és 18-a között például Budapesten jártak jószolgálati úton, ahol a magyar politikai és szellemi élet számos vezető képviselőjével találkoztak. Céljuk az volt, hogy tájékoztassák őket a csehszlovákiai magyarság helyzetéről, "a közel háromnegyed-milliónyi magyar nemzetiségű felvidéki embert fenyegető rabszolgasorsról", és velük együtt keressék az ellenlépések lehetőségét a csehszlovákiai magyarokat ért "elháríthatatlan s egyetemes katasztrófa" méreteinek csökkentése, következményeinek enyhítése érdekében. Mindenekelőtt azt szerették volna közölni "az új magyar kormány embereivel" — emlékezik vissza útjukra egy későbbi írásában Peéry —, hogy "milyen gazdasági, társadalmi és emberi összeomlás zúdult ránk a második megszállással”. Emlékezését így folytatja: "Háromnegyed-milliónyi ember kálváriájának állomásairól hoztunk megbízható, összefoglaló értesülést, hogy kipuhatoljuk, mit kellene és lehetne termi, hogy mentsük, ami még menthető, hogy megmozgassuk az emberi lelkiismeretet a világban, hogy közbenlépést kérjünk, tanácsot, hogy megbeszéljük, mint lehetne a meglódult lavina rombolását megfékezni." A jószolgálati út részleteiről több forrásból is — ám elsősorban Szakmai Rezsőnek egy 1943-as falinaptár hátlapjaira írt feljegyzéseiből — értesülhetünk. Összefüggésben lehet ezzel az úttal Szakmainak az a feljegyzése is, mely szerint családjával és Peéryvel együtt Szabó Béla komáromi (származású) esperes meghívására részt vettek a dunaradványi templom felszentelésén, majd jelen voltak a református lelkészek és konventi tagok megbeszélésén is. A feljegyzés, sajnos, nem jelöli meg közelebbről a templomszentelés időpontját, bizonyosnak látszik azonban, hogy arra közvetlenül Peéryék budapesti útja előtt került sor. A kérdéses feljegyzésből azt is megtudhatjuk, hogy íróink a szomszédos Dunamocson szálltak meg — Szalatnaiék Csehy Istvánnál, Peéry Fekete (? — a családnév, sajnos, többféleképpen is olvasható) Elláéknál —, majd innen mentek át — "csónakon a Dunán" — Magyarországra. Jószolgálati útjukról Peéry a Találkozásom Tildy Zoltánnal című visszaemlékezésében szólt részletesebben. Mivel Peéry írása egy művelődéstörténeti (és szlovák—magyar kapcsolattörténeti) szempontból sem érdektelen, sőt, igen jelentős, ez idáig azonban ismeretlen (vagy legalábbis kevésbé ismert) tényre hívja fel a figyelmet, érdemes e helyen hosszabban is idéznünk belőle: "Illegális utunknak volt egy jelentékeny mentora a szlovák nemzeti tanácsban: Novomeský Laco, a kitűnő költő, helyettes szlovák miniszterelnöki minőségben, ígéreteit kaptunk arra vonatkozóan, hogy ha Teleki Géza iskolaügyi miniszternél elérjük a békéscsabai szlovák gimnázium kieszközlését, Komáromban kapunk egy magyar intézetet ennek fejében. (...) A nagyvonalú, tájékozott és valóban államférfi benyomását keltő Teleki Gézával néhány óra alatt elintéztük a békéscsabai szlovák gimnázium ügyét, amely nem "alulról jövő" szerves kezdeményezésre, nem a mindig patrióta csabaiak akaratából, hanem Teleki Géza és a magyar kormány elhatározásából született meg, hogy megkapjuk érte — amit persze nem kaptunk meg (a kiemelések Peérytől valók — T.L. megj.) — a komáromi magyar gimnáziumot a megszüntetett magyar középiskolák fejében." Bizonyára nem lesz érdektelen, ha e helyen legalább vázlatosan összefoglalva a békéscsabai szlovák gimnázium keletkezéstörténete néhány mozzanatát, a tényeket a Peéry emlékezetében élő kép mellé helyezzük. Tudni kell, hogy a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja már az Ideiglenes Magyar Nemzeti Kormánynak 1945. május 19-én írt levelében hivatkozik a magyarországi szlovák iskolaügy kérdésében Teleki Géza vallás- és közoktatásügyi miniszternek benyújtott nyolc pontjukra, melyek közt szlovák gimnázium létesítésének követelménye is szerepel. Egy a magyar miniszterelnökséghez érkezett, közvetlenül Szalatnai Rezsőtől nyert tájékoztatáson alapuló bizalmas közlésből tudjuk, hogy írónk — feltehetően Peéry Rezsővel együtt — 1945. augusztus 17-én megbeszélést folytatott Ladislav Novomeský szlovák iskolaügyi megbízottal, melyen szóba került a békéscsabai szlovák gimnázium ügye is. A költő-politikus ugyanis kijelentette: elképzelhetőnek tartja, hogy szeptember 1-től az 1938. november 2-a előtt is működött szlovákiai magyar népiskolákban megkezdődjön a tanítás, ám "magyar középiskoláról csak abban az esetben lehet szó, ha a magyar állam Békéscsabán a szlovák gimnáziumot megnyitja". (Befejezés a következő számban) Tóth László Fotó: P. Havran A HÉT 15
