A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-23 / 52. szám
OTT JÁRTUNK PÁDÁR-a huszonnegyedik órában Borongós novemberi szombat délután. Egy autó három utasával: a hajdani szociográfussal, a fővárosi kamaszfiúval és a csallóközi riporterre.l Rimaszombattól északkelet irányba tart. Úti céljuk az elmúlt napokban sokat emlegetett Pádár, a sorvadó falu. Dimbes-dombos erdei tájon róják az utolsó kilométereket. Körülöttük téli álmára készülődik a természet. Az utasokat megsuhintja az elmúlás szele, ám a vidékből valami barnás melegség is árad... Hamarosan megpillantják a templomtornyot, s a szokásos falukép fogadja őket: községi hivatal, vendéglő, óvoda, posta, üzlet és valószínűleg kultúrház az, ahonnan zenefoszlányok szűrődnek ki. Valami mégis hiányzik: az iskola és a mezőgazdasági szövetkezet épülete. Mindenütt kétnyelvű feliratok. A vendéglőben ücsörgők készségesen mutatják meg a polgármester házát a látogatóknak, akik megígérik, hogy hamarosan visszatérnek elbeszélgetni a helybeliekkel. SIMON GYULA, Pádár választott elöljárója szívélyesen fogadja a "24. órában érkezőket", és a község utolsó fazekasmesterének — a már örök nyugovóra tért nagyapának a kerámiahordójából töltött itóka mellett mesél szülőfaluja gondjairól: — Mielőtt rátérnék a gondokra, először szólok falunk természeti adottságairól és múltjáról. Pádár a Szlovák Érchegység délkeleti részén, Rimaszombattól 12 kmre, északkeletre fekszik. A községről az első írásos feljegyzések a XV. század első feléből származnak. A török idők alatt elpusztították, majd a XVII. században felújították épületeit. Pádár 1938—45 között Magyarországhoz tartozott, azután Szlovákiához. A lakosság javarészt földműveléssel, állattenyésztéssel, gyümölcstermesztéssel és fazekasmesterséggel foglalkozott. Műemlékünk az evangélikus templom klasszicista épülete, amelynek toronyóráját az elmúlt héten hozattuk rendbe. A lakosságunkra mért legnagyobb csapás az 1947-es kitelepítés volt, amelynek során 37 családot fosztottak meg otthonától, hozzátartozóitól. Helyükre ebbe a régi magyar faluba szlovák lakosokat költöztettek, akik az elmúlt évtizedek alatt már beilleszkedtek közénk. Legnagyobb gondunk a migráaó, érdemes a statisztikai kimutatásra pillantani: pl. 1869-ben 686, 1900-ban 565, 1940- ben 424, 1970-ben 365, 1992-ben pedig már csak 200 lakossal rendelkezünk, amelyből 108 magyar, 92 pedig szlovák nemzetiségűnek vallotta magát. Elöregedett a lakosság, kevés a gyermek, a fiatalok elköltöznek a községből. A legnagyobb demográfiai visszafejlődés 1970- től tapasztalható, amikor központosították a falvakat. Ennek során Pádárt Nagybaloghoz csatolták, megszüntették a hnb-t, az efsz-t, később a szlovák, illetve a magyar iskolát is bezárták. Az utóbbi rendelkezéskor azzal érveltek, hogy úgyis kevés a gyerek, és a központosított iskolákban nagyobb tudást sajátíthatnak el. Azt ígérték, hogy a szlovák gyerekek a meleghegyi iskolába, a magyarok pedig a nagybalogi magyar iskolába járhatnak. Igen ám, de az ígéretekhez híven nem teremtették meg az autóbuszösszeköttetést az utóbb említett két falu között! Ezért a magyar gyerekeknek át kellett volna szállniuk egy másik járatra Meleghegyen, hogy továbbjuthassanak Nagybalogra. Sok szülő nem tudta vállalni, hogy naponta kísérgesse a kisgyerekeket, és sajnálták is őket, hogy az utazgatás miatt már 6,00 órakor indulniuk kellett volna az iskolába, ezért inkább beadták a magyar gyerekeket is a meleghegyi szlovák iskolába — sajnos! Persze akadtak olyanok is, akiknek Rimaszombatban van a munkahelyük, és hordták magukkal a kicsiket is a rimaszombati magyar iskolába. A tanácsban hiába tiltakoztunk az iskola bezárása ellen, nem vették figyelembe az akaratunkat. A központosítással munkahelyek (pl.: a hnb-n, az efsz-ben, az iskolában) szűntek meg, megfogyatkozott a község értelmisége is. Jelenleg próbálunk kissé önállósodni — Pádárt ismét egy kilenctagú képviselőtestület irányítja. En főállásban a Járási Hivatal energetikusa vagyok, a polgármesteri teendőket csak mellékállásban látom el. Az értelmiségiekhez sorolható a helybeli két óvónő, akik az egyosztályos, szlovák tanítási nyelvű óvodában dolgoznak, idős tanítónk és egy hajdani szövetkezeti vezető, aki itthon maradt. Említhetem még fiamat, Simon Zsoltot, aki gépészmérnök, és feleségével, aki tanítónő, mostanában fognak visszaköltözni Pádárra. így szeretnének jó példát mutatni a többi elköltözött fiatalnak is, hogy visszatérjenek. Napjainkban a kulturális életet a húszéves Borsos Angelika próbálja fellendíteni, aki a régi iskolából átalakított kultúrházban szervez különféle műsorokat a helybelieknek. Mi a lehetőségeinkhez mérten segítjük munkáját, pl. biztosítottuk a villanyfűtést és a melegvíz-szolgáltatást a községi hivatalban, vásároltunk egy HIFI-tornyot a fiatalok részére, és edényeket, amelyeket a lagziknál, halotti toroknál vehet igénybe a lakosság. A tömegszervezetek közül a CSEMADOK és a Kiskertészek Szövetsége tevékenykedik Pádáron. Megalakult az Együttélés helyi szervezete is, de nem túl aktív. A kiskertészek is inkább akkor aktivizálódtak, amikor az uborka feívásárlása folyt. Mostanában a diótermést próbálják értékesíteni. Saját lelkészünk nincs, pedig a lakosság nagyobb része evangélikus, és akadnak katolikusok is. Csupán havonta egyszer jár hozzánk a gömöri pap misét tartani. Orvosa sincs a falunak, pedig szükség esetén eléggé problematikus az utazgatás. Könyvtárunknak sajnos gyér a 2 A HÉT
