A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-23 / 52. szám
OTT JÁRTUNK látogatottsága, csak néhány gyerek kölcsönöz könyvet. A lakosság anyagi helyzete nem túl rózsás — az emberek a háztájival a saját szükségleteiket elégítik ki... no és persze több fiatal visszajár a városból a szülők által termesztett-tenyésztett javakért. A község pénzét a karbantartás emészti fel. A közelmúltban sok pénzt költöttünk a villanyfűtés bevezetésére a községi hivatalban, a kultúrházban és az óvodában; a községi hivatal tetőszerkezetének a javítására, a temetőutak helyrehozatalára, a közvilágítás biztosítására, a patak kitisztítására, a szemételhordásra stb. A továbbiakban fő feladatunknak tartjuk a migráció megállítását. Ennek érdekében szeretnénk visszahozni falunkba a mezőgazdasági szövetkezetét, megnyitni egy magyar iskolát, újabb munkalehetőségeket teremteni, támogatni a fiatalok építkezési szándékát (25 áras parasztporták létrehozását). Mivel Meleghegynél működik egy víztároló, remélhetőleg annak köszönhetően fellendül az agroturizmus is környékünkön. Falunk előnyére válik az is, hogy saját hálózatból tudjuk biztosítani vízellátásunkat, amivel a környéken csak kevés község dicsekedhet. Örülnénk, ha sikerülne a telefonhálózatot is kiszélesíteni a faluban, hogy ne legyünk annyira elzárva a külvilágtól! Tudom, hogy egy-két év alatt nem lehet minden problémánkat megoldani, de reménykeltő az a tény, hogy az elmúlt három év alatt sokkal több tervünket sikerült megvalósítani, mint azelőtt sok-sok éven keresztül. Ha az ország gazdasági helyzete javulna, azt a pádáriak saját bőrükön is érezhetnék... Nemcsak politizálni-elmélkedni, hanem dolgozni is kell! Az anyagi jellegű gondok orvoslásán kívül szeretnénk egy emléktáblával adózni az I. és II. világháború elesettéinek, és a templomban elhelyezendő márványtáblára pedig szeretnénk felvésni a Pádárról kitelepített lakosok névsorát. Ennyivel tartozunk az elődeinknek... Bizonyára még sok érdekes dolgot tudna mesélni a polgármester, de már későre jár, és a riporter helyszíni terepszemlét is szeretne tartani, ezért a vendégek elbúcsúznak. Ezután elbeszélgetnek néhány pádári kamasszal, akik éppen teadélutánra készülődnek a kultúrházbán. Borsos Angelika ifi-vezető arról panaszkodik, hogy sehonnan sem tudnak beszerezni szövegkönyvet, hogy betanulhassanak egy rövid színdarabot. Ezért csak diszkókat, mulatságokat tartanak... Majd az óvodát szemrevételezik a látogatók. Jakab Barnabás és felesége az óvoda épületében lakik (ott található a könyvtár is) — ő volt a magyar iskola igazgatója (egyszemélyben tanítója) 1957—80 között. Szomorúan emlékezik vissza az iskola megszüntetésére. Szerinte nincs más oka egy mai fiatalnak, hogy odahaza maradjon — a siralmas körülmények között —, csak a szülőföld szeretete. Anélkül fokozatosan kihal a falu lakossága... A szlovák tanítási nyelvű óvoda ajtajára kifüggesztett- névsorban gyakori a Kondás, Lányi, Lőrincz, Váradi, Bernáth vezetéknév. Eléggé elgondolkodtató tény... A következő úti cél a vendéglő. Négy asztalnál fél tucat vendég beszélget. Lőrinc Andrásné főnöknő szerint csak fizetés táján nagyobb a forgalom. A faluban konkurenciát jelent a JEDNOTA és egy magánvállalkozó élelmiszerüzlete. • Simon Gyula polgármester, a híres pádári fazekastermékkel A vendéglő naponta 15,00-tól 20,00 óráig tart nyitva, mivel a főnöknő már húsz éve Rimaszombatban lakik a családjával, és később nem tudna hazajutni. Pádárra kijár a vendéglőn kívül a kerti munkák elvégzése miatt is... Az egyik asztalnál Simon Gyula pihenget, aki 1939—56 között volt a falu elnöke, ma 75 éves. Miközben a múlt és a jelen gondjairól beszél, abbéli reményét fejezi ki, hogy néhány fiatal majd biztosan visszatér a faluba, hiszen a városban is egyre kevesebb a munkalehetőség és nehezebb a megélhetés. Különben ő még meg tud élni a havi 2500 koronás nyugdíjából — nem ez a legnagyobb gondja, hanem inkább az újabb kitelepítéstől félti a fiatalabbakat... Végül a 68 éves Balázs Károly mesél családjáról: két lánya közül az egyik egy kelet-szlovákiai szlovák fiatalemberhez ment férjhez, és csak évente kétszer jár haza a családjával, mert drága a benzin. A másik lánya Nagybalogon él, ő meg egyedül, mert a felesége még 1973-ban meghalt. Nem akart újranősülni a gyerekek miatt. Mivel képtelen megélni a nyugdíjából, ezért még mindig dolgozni jár a rimaszombati cukorgyárba... hiszen kell a pénz az öt unoka ajándékaira (is)... Novemberi pádári alkonyat. Indulni kell. Az autó három utasa egyre messzebbről látja a sorvadó falu templomtornyát. Mindenütt csend honol. Elsőként a szociográfus szólal meg — a községben szerzett benyomásairól, a szülőföld szeretetéről, a magyarságtudat megőrzéséről beszél. A fiú néha közbeszól — főleg az idősebb barát ígéretét szeretné még egyszer hallani néhány pádári fiatal fővárosi meghívására vonatkozólag. A riporter szokatlanul hallgatag. Fülében még visszhangoznak az idős tanító szavai: "... akiban erősen él a szülőföld szeretete, az idehaza marad...", és az ifjú Simon Zsoltra gondol, akit hazahívott a pádári harangszó... Miskó Ildikó Fotó: a szerző • A falu egyik büszkesége: az óvoda
