A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-25 / 39. szám
OTT JÁRTUNK A magyarabokról Századunk 60-as éveiben Fehérvári Géza, Londonban élő orientalista, arab nyelvész meglátogatta Magyar-artit, azonban tapasztalatait írásban nem jelentette meg. Viszont a British Library-ben összegyűjtött minden olyan anyagot, amely a magyarabokról említést tett, és azt az anyaország rendelkezésére bocsátotta. 1965-ben Fodor István orientalista, nyelvész, a kairói magyar követség volt tanácsosa, majd a Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíjasa több hónapot töltött a magyarabok között. Dokumentumokat gyűjtött össze e közösség 1935 óta eltelt sorsáról, és meggyőződött arról, hogy a magyarabok valóban 1517 táján kerültek a szigetre, ugyanis családfáikat gondosan felvésték az ajtófélfákra. 1964-ben bekövetkezett kényszerű áttelepedésükkor földeket és anyagi támogatást kaptak az egyiptomi kormánytól, hogy lakóhelyeiket ugyanúgy alakíthassák ki, mint azelőtt Magyar-artin. Fodor István számos közmondást gyűjtött össze (pl.: "A magyar feje olyan kemény, mint a kő."), megismerte az ősi magyarab eredetmondákat, és tanulmányozta ételkultúrájukat. Szerinte a magyarabok ismerték a pörköltféléket, a rizses húsokat, a húsos leveseket, erősen fűszerezték ételeiket, és az araboktól eltérően nem "beledit", hanem kenyeret sütöttek. Említést tett egy 1755 táján Egyiptomba érkező csoportról is, amelynek a tagjai Mária Terézia uralkodása alatt hagyták el Magyarországot — iszlám vallásuk miatt, amit még a török időkben vettek fel. Ök egyenesen Asszuánba vándoroltak, mert tudomásuk volt arról, hogy ott élnek már honfitársaik. Az első világháború idején — amikor magyarnak lenni az angol uralom alatt nem jelentett előnyt — minden magyarab büszkén vallotta eredetét akkor is, ha hátránya származott ebből. Az asszuáni gát építésekor a Magyarsziget sírjait az Egyesült Skandináv Szudániai-Núbiai Expedíció tárta fel, a csontanyagot skandináviai kutatóintézetekbe szállították, és eredményeiket tíz kötetben adták ki 1970-ben. Az utóbbi évek kapcsolattartásából megemlíthető, hogy 1989- ben a Kom Ombo környéki falvakba látogatott a szegedi "al-Magyar" nevet viselő expedíció, majd 1990-ben a kairói Magyar Követségen járva Busztin György tanácsos felvette a kapcsolatot Mohamed Khalil Bairam-mal, a magyarabok khartúmi vezetőjével, gazdag földbirtokossal, a Magyarab Bizottság elnökével, aki üzenetet küldött a Magyarok Világszövetségéhez: szeretnék, ha bizottságukat úgy tekintenék, mint a Núbiában (Dél-Egyiptom és Észak-Szudán) élő magyarok szervezetét. Sajnos, az anyaország erre a kérésre csak idén reagált. Pedig afrikai rokonaink már a múlt század eleje óta minden vidékükre utazó magyar kereskedőt, turistát, egyiptológust, műgyűjtőt és kutatót megkértek, hogy segítsenek nekik kapcsolatot teremteni az anyaországgal, de erre mostanáig kellett várniuk... M. I. A magyarabok nagyobb közösségei Szudánban és Egyiptomban Magamarti (magyararti), a magyarabok legősibb szálláshelye Szudán északi részében Akkoriban kb. hétezren vallották magukat magyarabnak Egyiptomban és Szudánban. A Kom Ombo és Wadi Halfa környékén élők núbiai nyelven beszéltek, az Asszuán és Kairó környékén ólöek pedig főleg arabul. A kétféle közösség alig tudott egymásról, csak véletlenszerűen találkoztak. — Ki volt az az utolsó ősötök, aki még beszélt és értett magyarul? S. M. S.: — A két évtizede élő Mohammed Haszan Abdul Azíz asz-Szunnijj, a qattai csoport vezetője még beszélt magyarul. Amikor magyar orientalisták érkeztek hozzánk, el akarták őt csalni Magyarországra, hogy az anyaországban megismerkedjen egy magyar nővel, és végleg ott telepedjen le — alapítson családot. Ám ö Qattában maradt. — Hányán vallják magukat magyarabnak napjainkban, és miként tartjátok a kapcsolatot Magyarországgal? S. M.: — Egyiptomban és Szudánban kb. 14 ezer magyarab ól, de sajnos, csak az utóbbi években akarnak tudomást venni rólunk Magyarországon. Mi is csak első alkalommal járunk itt, mivel végre meghívást kaptunk a Magyarok Világszövetségétől. Tolmácsunk segítségével elbeszélgettünk magyarországi testvéreinkkel, sőt, a svédországi magyarok egyik csoportjától is meghívást kaptunk. Talán egyszer annak is eleget tudunk tenni. — Elszigeteltségetek ellenére milyen magyarságot érintő eseményekről szereztetek tudomást? S. M. S.: — A magyar történelemből hallottunk a török uralomról, mivel ez származásunkhoz kapcsolódik és a német megszállásról. Viszont nagy érdeklődéssel figyeltük az olimpiai játékokat, és nagyon örültünk a magyarok győzelmeinek. — Szinte a csodával határos, hogy ilyen körülmények között több mint négy évszázadon át megőriztétek emlékezetetekben származásotok történetét. Áruljátok el, hogyan lehetséges ez? S. M. — Ez a tény az őseinknek köszönhető, mivel a Magyar Ábrahámról szóló történetet mindig elmesélték utódaiknak, így szájhagyomány útján őrizhettük meg Egyiptomba szakadásunk történetét. Mivel mi is inkább magyarnak érezzük magunkat, mint arabnak, ezért továbbmeséljük a történetet gyermekeinknek. — Már családot alapítottatok Qattában, vagy esetleg annyira megtetszett Magyarország, hogy tervezitek az átköltözést? S. M. S.: — Mindketten megnősültünk már, hiszen elmúltunk harmincévesek. Csak egy-egy feleségünk van, nekem van három gyermekem, barátomnak még egy sincs. Gondoskodunk arról, hogy legyen kiknek továbbmesólni őseink történetét. — Milyen érzés itt-tartózkodni a világkongresszuson? S. M.: — Nagyon örülünk, hogy végre elismerik: mi is magyarok vagyunk. Csodálatos érzés! Majdnem olyan, mintha már magyar állampolgárok lennénk! Csak azt sajnáljuk, hogy a magyar nyelvet még nem értjük, de reméljük, hogy lehetőségünk lesz megtanulni. — Kívánom, hogy a következő világtalálkozón már magyarul beszélgethessünk! Tehát viszlát 1996-báni MISKÓ ILDIKÓ
