A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-09-25 / 39. szám

A FELEMELT UJJ! Mindnyájan vártuk a választásokat, de akik csodákat vártak a II. "demokrati­kus" választásoktól, minden bizonnyal érzékenyen csalódtak. Ám nemcsak a nemzetiségek érzik becsapottnak ma­gukat, hanem az ország legtöbb józanul gondolkodó polgárai is érzik a szellemi, gazdasági, közbiztonsági és szociális csalódottság különböző fokozatait. A választási programokba iktatott és nagy hangerővel hangoztatott ígéretek, ame­lyek a gazdasági fellendülés biztos reményét keltették, nem tudnak kicsí­rázni. Még a nemzetek is kezdik belátni (ha nyíltan nem is vallják be), hogy az önálló Szlovákiáról alkotott elképzelé­sek a valóságban nem is olyan egysze­rűek. Ilyenkor gyorsan illő kitalálni valamit, ami a valós tényéktől, eseményektől eltereli az emberek figyelmét. Erre a legalkalmasabb a nemzetiségi kérdés, a nemzetvédelem, mondván, hogy délen és déli irányból a szlovák nemzetet elnyomás fenyegeti. Aki szlovák kö­rökben a dolgokról más véleményen van, vagyis a valóságot, a tényeket veszi figyelembe és azokat tartja fontosnak elemezni, az nem jó szlovák, sőt haza- és nemzetáruló. Uraim, kötelező az egy irányba való vicsorgás és köpés — mutatja a fenyegető ujj! A kassaiak különválását, véleményét tanulmányozó Roman Hofbauer arra a megállapításra jutott, hogy Calfa, Bakšay, Bil’ak, Janoušek és "Rákóczy" — nyilván II. Rákóczi Ferenc fejede­lemre gondolt —, azonos horderejű politikusok voltak, mert a Júdás-pénz­­nek, a harminc ezüstnek különböző korokban, különböző színe van csupán. De legyünk pontosak, a szerző az alábbiakat írta: "A kassai Szent Erzsé­­bet-dómban van eltemetve Rákóczy (így y-nal — megj. M.Á.) Ferenc, aki a hatalomért való harcában nem habo­zott az. akkori legfőbb ellenségünkkel, az oszmán törökkel szövetkezni." Egyébként Roman Hofbauer akkor vágott neki a halhatatlanság hosszú útjának, amikor a családi lakásra szánt pénzén fényképezőgépet vásárolt, amellyel aztán 1968. augusztus 21-én a megszálló orosz tankokat fényképez­te... Olvasom Prágában élő barátom Barsi Imre levelét. Az agg újságíró (egykor a Hét főszerkesztője volt) az alábbiakat Írja: "Bekövetkezett az, amit vártam. Sajnálatos módon az idézett cikk (Ko­ridor, 1992. július 29. — Kde pramení neznášanlivosť a národnostné konflikty, alcím Ignorácia vedie do stratená) nemcsak hogy aljas, de durva is. Ugyan fordítva is érvényes!!! Kedves Árpád! Legyen óvatos és vigyázzon! Természetesen ezzel nem azt mondom, hogy legyen gyáva! Nem, én sem voltam az sohasem, de a cikk hangja megdöbbentett... Ez nem »dub­­cseld«, vagy »huszáki« hang, ez rosszabb." — Lám így látja helyzetün­ket egy Prágában élő, szomorú tapasz­talatokkal rendelkező agg újságíró, akit az előző önkényuralom az újságírás perifériájára sodort. A fent említett Kondorban megjelent cikkel nincs szándékomban részletesen foglalkozni, hiszen megtettem azt a Vasárnap hasábjain (1992. augusztus 21.), annyit azonban mégis illő elmon­dani, hogy durván támadja az A Hét írásait. Csupán két számát (19. és 27.) nézte át a "(to)" szignó mögé bújt szerző, de határozottan leszögezi, hogy az A Hét oldalairól megbízhatóan kiolvashatjuk, hogy valójában hol van a békétlenség és a felesleges nemzeti­ségi súrlódások forrása. Tovább szőve a gondolatot, mely szerint képes heti­lapunk egy uszító, bajkeverő és a nemzetiségi ellentétek kútfője. Üzenet jött, amelyet úgy vélik illő lenne betartani, hasonló üzenetekkel a múlt­ban, különösen a Pravda hasábjain találkozhattak az olvasók. De olvasom Tóth Mihály írásában (Új Szó, 1992. augusztus 25.): Vladimír Meéiar kormányának sajtóügyekben il­letékes miniszterhelyettese azt mondja, hogy a sajtó és az újságírás legyen konstruktív, vagyis annak a gondolko­dásnak legyen a szócsöve, amelyet a jelenlegi kormány nemzetiségi ügyeink­ben is tálal. Egy pillanatig sem csodál­kozom Tóth Mihály megdöbbenésén, mert vele háborgók én is. Node, mennyire "konstruktiv" Eva Kristínová, öregedő színésznő nyilatko­zata, amelyet Janics Kálmán boncolgat (Új Szó, 1992. augusztus 25.) "Művész­nő a barikádon" cím alatt. Az agg politikus az alábbiakat Írja: "Szakszerű félretájékoztatással folytatja a kezdeti zászlóbontás lendületét, beleveti a de­­zinformálás napjainkra időzített fegy­vereit, a közeljövő terveinek megvaló­sítása érdekében. A művésznő az új alkotmány esedékességének légkörében és hangulatában elérkezettnek látja a pillanatot a magyar lakosság elleni keményebb eszközök harcbavetésére, abban a sugalmazott szent hitben, hogy a független Szlovákia kíméletlen ma­gyarellenes eszközök alkalmazására is hasznosítható, s megvalósíthat mindent, ami Gottwaldnak és Okálinak nem sikerült." Janics Kálmán szavainak ösztönzésé­re vettem a fáradságot, és utánanéztem a Literárny týždenník 1992. augusztus 1-jei számában megjelent cikknek. Hangvétele végig nacionalista, de nem hiányoznak belőle a körmönfont mes­terkedések sem. A szerző például a Csemadokot befejezettnek képzeli el, de azért kíváncsi rá, hogy meddig fogja használni kommunista nevét és mód­szereit. Nekem mint a Csemadok egy­szerű tagjának, de akár a Csemadok nyitrai választmányi tagjának is az a véleményem, hogy a Csemadok és tagsága tanult a múltból, levonta a következtetéseket, ám továbbra is végzi kulturális feladatait, összetartja a ha­gyományőrző csoportokat, színjátszó­kat, versmondókat és énekkarokat, fel­lépési lehetőségeket biztosít számukra, országos szinten is. A munka, amelyet végez elég-e vagy kevés — nincs szándékomban értékelni. Egy bizonyos, hogy nincs haragban a Maticával, még egyetlen szlovákkal sem. Ezek után nem csoda, hogy megdöbbentett a művésznő haragja, gyűlölködése a ma­gyarok iránt. A felemelt ujjak bizony sorakoznak, tenni ellenük csak az emberi értelemre és a humánumra hivatkozva lehet. Nagyon szomorú sorsú ember az, aki a hamis biztonságra épít. A hegyet nemcsak megmászni kell tudni, hanem önös érdek biztonságosan lejönni róla. Ezt a hegymászók nagyon jól tudják tapasztalatból, mint azt is, hogy az ormokon erős viharok dúlnak, és a külvilág nagyon távol van, csak a saját erejében bízhat az ember. A felemelt ujj lehet óva intő is, hogy az induló vonatot puszta kézzel feltartani nem lehet, de lekésni igen. Ne késsük le! MOTESÍKY ÁRPÁD

Next

/
Oldalképek
Tartalom