A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-25 / 39. szám
A FELEMELT UJJ! Mindnyájan vártuk a választásokat, de akik csodákat vártak a II. "demokratikus" választásoktól, minden bizonnyal érzékenyen csalódtak. Ám nemcsak a nemzetiségek érzik becsapottnak magukat, hanem az ország legtöbb józanul gondolkodó polgárai is érzik a szellemi, gazdasági, közbiztonsági és szociális csalódottság különböző fokozatait. A választási programokba iktatott és nagy hangerővel hangoztatott ígéretek, amelyek a gazdasági fellendülés biztos reményét keltették, nem tudnak kicsírázni. Még a nemzetek is kezdik belátni (ha nyíltan nem is vallják be), hogy az önálló Szlovákiáról alkotott elképzelések a valóságban nem is olyan egyszerűek. Ilyenkor gyorsan illő kitalálni valamit, ami a valós tényéktől, eseményektől eltereli az emberek figyelmét. Erre a legalkalmasabb a nemzetiségi kérdés, a nemzetvédelem, mondván, hogy délen és déli irányból a szlovák nemzetet elnyomás fenyegeti. Aki szlovák körökben a dolgokról más véleményen van, vagyis a valóságot, a tényeket veszi figyelembe és azokat tartja fontosnak elemezni, az nem jó szlovák, sőt haza- és nemzetáruló. Uraim, kötelező az egy irányba való vicsorgás és köpés — mutatja a fenyegető ujj! A kassaiak különválását, véleményét tanulmányozó Roman Hofbauer arra a megállapításra jutott, hogy Calfa, Bakšay, Bil’ak, Janoušek és "Rákóczy" — nyilván II. Rákóczi Ferenc fejedelemre gondolt —, azonos horderejű politikusok voltak, mert a Júdás-pénznek, a harminc ezüstnek különböző korokban, különböző színe van csupán. De legyünk pontosak, a szerző az alábbiakat írta: "A kassai Szent Erzsébet-dómban van eltemetve Rákóczy (így y-nal — megj. M.Á.) Ferenc, aki a hatalomért való harcában nem habozott az. akkori legfőbb ellenségünkkel, az oszmán törökkel szövetkezni." Egyébként Roman Hofbauer akkor vágott neki a halhatatlanság hosszú útjának, amikor a családi lakásra szánt pénzén fényképezőgépet vásárolt, amellyel aztán 1968. augusztus 21-én a megszálló orosz tankokat fényképezte... Olvasom Prágában élő barátom Barsi Imre levelét. Az agg újságíró (egykor a Hét főszerkesztője volt) az alábbiakat Írja: "Bekövetkezett az, amit vártam. Sajnálatos módon az idézett cikk (Koridor, 1992. július 29. — Kde pramení neznášanlivosť a národnostné konflikty, alcím Ignorácia vedie do stratená) nemcsak hogy aljas, de durva is. Ugyan fordítva is érvényes!!! Kedves Árpád! Legyen óvatos és vigyázzon! Természetesen ezzel nem azt mondom, hogy legyen gyáva! Nem, én sem voltam az sohasem, de a cikk hangja megdöbbentett... Ez nem »dubcseld«, vagy »huszáki« hang, ez rosszabb." — Lám így látja helyzetünket egy Prágában élő, szomorú tapasztalatokkal rendelkező agg újságíró, akit az előző önkényuralom az újságírás perifériájára sodort. A fent említett Kondorban megjelent cikkel nincs szándékomban részletesen foglalkozni, hiszen megtettem azt a Vasárnap hasábjain (1992. augusztus 21.), annyit azonban mégis illő elmondani, hogy durván támadja az A Hét írásait. Csupán két számát (19. és 27.) nézte át a "(to)" szignó mögé bújt szerző, de határozottan leszögezi, hogy az A Hét oldalairól megbízhatóan kiolvashatjuk, hogy valójában hol van a békétlenség és a felesleges nemzetiségi súrlódások forrása. Tovább szőve a gondolatot, mely szerint képes hetilapunk egy uszító, bajkeverő és a nemzetiségi ellentétek kútfője. Üzenet jött, amelyet úgy vélik illő lenne betartani, hasonló üzenetekkel a múltban, különösen a Pravda hasábjain találkozhattak az olvasók. De olvasom Tóth Mihály írásában (Új Szó, 1992. augusztus 25.): Vladimír Meéiar kormányának sajtóügyekben illetékes miniszterhelyettese azt mondja, hogy a sajtó és az újságírás legyen konstruktív, vagyis annak a gondolkodásnak legyen a szócsöve, amelyet a jelenlegi kormány nemzetiségi ügyeinkben is tálal. Egy pillanatig sem csodálkozom Tóth Mihály megdöbbenésén, mert vele háborgók én is. Node, mennyire "konstruktiv" Eva Kristínová, öregedő színésznő nyilatkozata, amelyet Janics Kálmán boncolgat (Új Szó, 1992. augusztus 25.) "Művésznő a barikádon" cím alatt. Az agg politikus az alábbiakat Írja: "Szakszerű félretájékoztatással folytatja a kezdeti zászlóbontás lendületét, beleveti a dezinformálás napjainkra időzített fegyvereit, a közeljövő terveinek megvalósítása érdekében. A művésznő az új alkotmány esedékességének légkörében és hangulatában elérkezettnek látja a pillanatot a magyar lakosság elleni keményebb eszközök harcbavetésére, abban a sugalmazott szent hitben, hogy a független Szlovákia kíméletlen magyarellenes eszközök alkalmazására is hasznosítható, s megvalósíthat mindent, ami Gottwaldnak és Okálinak nem sikerült." Janics Kálmán szavainak ösztönzésére vettem a fáradságot, és utánanéztem a Literárny týždenník 1992. augusztus 1-jei számában megjelent cikknek. Hangvétele végig nacionalista, de nem hiányoznak belőle a körmönfont mesterkedések sem. A szerző például a Csemadokot befejezettnek képzeli el, de azért kíváncsi rá, hogy meddig fogja használni kommunista nevét és módszereit. Nekem mint a Csemadok egyszerű tagjának, de akár a Csemadok nyitrai választmányi tagjának is az a véleményem, hogy a Csemadok és tagsága tanult a múltból, levonta a következtetéseket, ám továbbra is végzi kulturális feladatait, összetartja a hagyományőrző csoportokat, színjátszókat, versmondókat és énekkarokat, fellépési lehetőségeket biztosít számukra, országos szinten is. A munka, amelyet végez elég-e vagy kevés — nincs szándékomban értékelni. Egy bizonyos, hogy nincs haragban a Maticával, még egyetlen szlovákkal sem. Ezek után nem csoda, hogy megdöbbentett a művésznő haragja, gyűlölködése a magyarok iránt. A felemelt ujjak bizony sorakoznak, tenni ellenük csak az emberi értelemre és a humánumra hivatkozva lehet. Nagyon szomorú sorsú ember az, aki a hamis biztonságra épít. A hegyet nemcsak megmászni kell tudni, hanem önös érdek biztonságosan lejönni róla. Ezt a hegymászók nagyon jól tudják tapasztalatból, mint azt is, hogy az ormokon erős viharok dúlnak, és a külvilág nagyon távol van, csak a saját erejében bízhat az ember. A felemelt ujj lehet óva intő is, hogy az induló vonatot puszta kézzel feltartani nem lehet, de lekésni igen. Ne késsük le! MOTESÍKY ÁRPÁD
