A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-23 / 52. szám
ELO MULT Néprajz mindenHIneH? KÖNYVKIADÁSUNK ÉS -TERJESZTÉSÜNK GONDJAI HAZAI NÉPRAJZI Nem nyúlik az azért oly távoli múltba, így nem nehéz visszaemlékezni rá, hogy "azokban a régi szép időkben", amikor még egyetlen kiadó uralta a honi magyar könyvkiadás mezejét: évente egy, kettő esetleg három néprajzi, honismereti-helytörténeti jellegű munka látott napvilágot. S ez az esemény, abban az időben, a helytörténet, néprajz iránt érdeklődők népes táborában szinte örömünnepnek számított. Már jó előre vártunk rá, számítottunk rá, mint ahogy vártuk, tudtuk, hogy szinte minden szlovákiai magyar lap (elsősorban az Új Szó, az A Hét, a Nő stb.) recenzió vagy kritika formájában is hírt ad majd róla. így aztán nem lehetett olyan újságolvasó szlovákiai magyar, akinek a figyelmét elkerülhette volna egy-egy újonnan megjelent kiadvány. S ha már tudomást szerzett róla, akkor elég volt elmennie valamelyik dél-szlovákiai kisváros könyvesboltjába, ahol annak rendje s módja szerint meg is vásárolhatta... Eszem ágában sem volt most valami rózsaszín-szépnek feltüntetni az idézett időszakot, hiszen voltak ebben a könyvkiadási és -terjesztési rendszerben is elég nagy zökkenők (különféle tiltások, bezúzások és hasonlóak), ám valahogy — a már-már szinte unalmassága ellenére — mégiscsak volt benne valami bizonyosság, amire számítani lehetett. S ezzel szemben? Ezzel szemben manapság az a bizonyos kiadó már korántsincs abban a vezető szerepben; számtalan más könyvkiadó, illetve egyéb intézmény, szervezet, társaság jelentet meg az akkorinál jóval nagyobb számban néprajzi, helytörténeti kiadványokat. Gyakorlatilag minden megjelenhet, amire pénz van, s — gyakorlatilag meg is jelenik. S vajon az olvasóhoz is eljut? Nos, ezt már megkérdőjelezném. Itt ugyanis több gátló tényező is előbukkan. Az első, a leginkább húsbavágó körülmény az életszínvonal szemmel látható csökkenése, s ezzel egyidejűleg a könyvárak emelkedése. Hovatovább, mind kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy meggondolatlanul szórják a pénzüket könyvre (gondoljunk csak bele: manapság a könyvek átlagára két sör és két feles árával vetekszik! "Te kit választanál" — tehetjük fel a kérdést Erdődy Jánossal, s a válasz benne van a könyvesboltok és a különféle szórakoztatóipari létesítmények forgalmában...). No, de a (keserű!) tréfálkozást félretéve: nyilvánvaló, hogy a romló gazdasági körülmények negatívan hatnak ki a könyvvásárlásra is. Főleg akkor, ha a könyvárusok az általam szóbahozott műfajt jó esetben is csak fanyalogva fogadják: "túl vastag", "túl vékony", "nem elég színes", "nem elég szexis" és ehhez hasonló meg- és meg nem alapozott kifogások hangzanak el általában a könyvtermését kínálgató kiadó felé, és elárasztják inkább a tisztes honpolgárt színes és szexis, habkönnyű és méregdrága aluljáróirodalommal (amelyet — mellesleg — a tisztes honpolgár meg is vásárol). S ezek tömkelegében bizony igencsak sasszemre van szüksége annak, aki a szerény néprajzi, honismereti kiadványokat keresi... S ehhez járul még, hogy az örvendetesen megszaporodott magyar lapjaink sem érzik már kötelességüknek az új kiadványokról való rendszeres! híradást, hiszen vannak sokkal kelendőbb, kapósabb témák is. Nem tudatos agyonhallgatásról van szó (ezt még legrómesebb álmaimban sem tudnám honi magyar újságíróinkról feltételezni!), hanem egyszerű figyelmetlenségről, arról, hogy a nagy információáradatban a sokkal harsányabb események egyszerűen beárnyékolják az új opuszok megszületésének a tényét. Mi a megoldás? Van-e egyáltalán megoldás? Nem tudok rá receptet adni, mindenesetre nyilván előbbre lendítené a dolgot, ha valamelyik lapunk (s miért éppen ne az A Hét?) magára vállalná, hogy mondjuk negyedévenként leközli az összes (mondom: összes!) szlovákiai magyar hivatásos és alkalmi kiadó könyvtermésének listáját (s nem reklám gyanánt, hanem — egyszerűen — szolgálatból!). Ehhez járulhatna aztán egy országos terjesztői hálózat... Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert valóban azt szeretném, szeretnénk, ha néprajztudományunk eredményei tényleg mindenkihez eljutnának. Ehhez pedig az imént is emlegetett (mára szinta anakronizmussá kopott) szolgálatra van szükség. Szolgálatra, amely ha teljesen nem is szorítja háttérbe (mert hát senki nem él vízből), de azért egy kissé félreteszi az üzleti szempontokat... Egy, szerintem magasabb rendű cél érdekében. LISZKA JÓZSEF ^ megtelepedtek itt. A múlt században Horváth Gedeonnak, Fáy Károlynak és Tapoltsányi Pálnak volt birtoka a faluban. A XVIII. században Szentiványi Ferenc építtetett itt egy szép kúriát rokokó-klasszicista stílusban. Ez még ma is megvan. A Krúdyak 1770-ben lettek közbirtokosok a községben. Ők egyébként Krúdy Gyula író közvetlen ősei voltak. Krúdy dédapja, János 1855-ben halt meg Kovácsiban. Sírköve a falu temetőjében áll. Krúdy nagyapjának testvére, Kálmán, az irodalmi hőssé emelkedett nógrádi betyár, szintén Kovácsiból indult kalandos útjára: Maga az író is többször járt itt. A polgármester Dudok József. A Csemadok-alapszervezet 66 tagú, elnöke Hrubfk Béla. Magyar tanítási nyelvű kisiskolája 1978-ban szűnt meg, György Lajos volt az utolsó tanítója. Népszámlálási adatok: 1980: 445 lakosból 313 magyar (70,3 %) 1991: 404 lakosból 281 magyar (69,55 %) László a falu ura, majd a Lónyaiak, a Gyürkyek és az Okolicsányiak következnek a sorban. A község Szent László temploma 1791-ben épült. A polgármester Libaová Erika. A Csemadokalapszervezet 43 tagú, elnöke Fónody András. 1976-ban megszűnt magyar kisiskolájának Cseri József volt az utolsó tanítója. Népszámlálási adatok: 1980: 317 lakosból 188 magyar (59,3 %) 1991: 245 lakosból 211 magyar (86,12 %) ZSÉLY (Želovce) A Kürtös völgyében települt község neve 1327-ben jelenik meg okleveleinkben Zeel alakban. Legrégibb birtokosai a Balassák ősei voltak. Balassa Imre és Péter a XVIII. században elzálogosította a birtokot, így került az a Keller-, a Majláth- és a Koháry-családok kezébe. I. Lipót 1686-ban gróf Zichy Istvánnak adományozta. Gróf Zichy Ferenc győri püspök 1772-ben felépíttette a mai barokk-klasszicista kastélyt, pontosabban annak keleti részét a nagyteremmel együtt. A nyugati részt gróf Zichy Károly építtette. Zsély községhez tartozik Sósár fürdő, ahol hajdan Mikszáth Kálmán is több alkalommal vendégeskedett. 1962—1968 között a község egyik dűlőjében mintegy 850 avarsírt tártak fel a régészek. A faluban szövetkezeti múzeum van. A község polgármestere Kovái Jozef. A magyar alapiskola Sztruhárszky János tanító működése alatt szűnt meg 1967-ben. A 126 tagú Csemadoknak Kiskovács Géza az elnöke. A századforduló táján Zsélynek 674 magyar és 127 szlovák lakosa volt. 1970-ben 1106 szlovákot és 365 magyart írtak össze a faluban. A magyarok száma 1980-ra tovább csökkent: az 1474 zsélyi 22,7 %-a (334) volt csupán magyar nemzetiségű. 1991-ben 1370 lakosa volt Zsélynek, ebből 307 (22,40 %) magyar. A lakosok katolikusok és evangélikusok. A Nagykürtösi járásban az 1980-as népszámlálás idején 45 887 személy élt, ebből 14 536 (31,67 %) volt magyar nemzetiségű. Az 1991-es népszámláláskor a lakosság lélekszáma 46 816 fő volt, ebből 14 447 személy (30,86 %) vallotta magát magyarnak. A lexikonban nem említett települések közül a következő helységekben él jelentősebb számú magyar népesség: Nagykürtös (Veľký Krtlš) — 1056 (7,42 %) — itt Csemadok-alapszervezet is működik; Szlovákgyarmat (Slovenské Ďarmoty) — 88 (14,6 %); Kékkő (Modrý Kameň) — 27 (1,97 %); Zahora (Záhorce) — 21 (2,7 %)); Zobor — 13 (10,66 %). Összeállította: CSÁKY KÁROLY A HÉT 13 TERBEGEC (Trebušovce) Nevét 1260-ban említik először, amikor IV. Béla két ekényi földet adományozott Vaczik fiainak. A pápai tizedszedők 1332—37. évi jegyzékében Trebekecz alakban fordul elő a neve. Legrégibb földesurai a Terbegeczi-család tagjai voltak. A XVII. században Pongrácz
