A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-23 / 52. szám
RIVALDAFÉNY Egy nem szent Endrei a napköziből... Valóban nem szent, nagyon is földi ember, akiről viszont köztudott, hogy Szentendrén lakik. Hogy ez honnan köztudott? Onnan, hogy kollégáihoz hasonlóan élete nagy része a szemünk láttára zajlik. Gyakran egész délelőttöket tölthetünk vele a felnőttek napközijében, máskor meg hosszabbrövidebb randevúkat bonyolítunk le vele. Már régebben eltöprengtem azon, mi az, amitől ez az egyszerű asszony szinte vonzza a figyelmet. Aztán rájöttem. Olyan, mint amilyennek valamennyien szeretnénk lenni: egy ideális hétköznapi ember. Nem tudálékos, inkább kíváncsi, gyermekien csodálkozó, kellemes humorú és nyugodt. Szinte semmi sem zökkenti ki csevegő — alkalomadtán vitatkozó — kiegyensúlyozottságából. És úgy tud szeretni bennünket, nézőket, hogy az "átjön" a képernyőn, betelepszik mellénk a fotelba, és elszigetel; hatástalanítja az indulatot, mérsékeli a fájdalmat. Az interjútól is csak annyira vonakodik, mint a fülig szerelmes lány az első éjszakától, és mire a végén megköszönöm, már csak annyit mond: Örülök, hogy kíváncsiak rám! Én meg örülök, hogy kíváncsi lehettem. * * * — Kicsit bajban vagyok a megszólítással. Hogyan szereti, ha megszólítják, esetleg művésznőnek? — Isten őrizz. Judit, Jutka, általában így szólítanak, és ezt szeretem is. — Elmondaná kedves Judit, hogyan lett bemondónő? — Hát ez egész véletlenül történt. Szegeden voltam harmadéves a tanárképző főiskolán, és az idő tájt alakult meg Szegeden a tévéstúdió. Fiatal lányokat kerestek, és úgy gondoltam, hogy ez nagyon jó lesz egy kis ösztöndíj-kiegészítésként. Fogalmam nem volt erről az egész szakmáról. És akkor fölhoztak négyünket Budapestre. Nem tudom, hallottak-e Fischer tanár úrról? Nagyon komoly és tekintélyes beszédtechnikai szakember, tanár, sőt, sokkal több annál. Meghallgatott minket, és akkor kiüzent, hogy hát négyünk közül velem hajlandó foglalkozni, bár csúnya vagyok, csúnyán beszélek, de azért megpróbálkozik. Az imént számolgattam, hogy ez 1976 tavaszán volt. — Nagyon jellegzetes a frizurája. Ezt Ön találta ki, vagy valaki tanácsolta, hogy ez jól áll Önnek? . — Mikor a televízióba kerültem, hosszú hajam volt. Megint a tanár úrra hivatkozom, aki azt mondta, hogy ilyen semmilyen frizurával nem lehet a televízióban szerepelni. Erre aztán levágattam, és hosszú ideig más frizurát keresgéltem. Hol így bodoríttattam, hol úgy, frufrut vágattam, szóval mindent kipróbáltam, de aztán rájöttem, hogy egyik sem jó. Akkor jött az a korszakom, amivel mindenkit megleptem, mert Magyarországon képernyőn nemigen hordta nö simán hátrafésülve a haját. Szerintem akkor jegyezték meg a nevemet a televízióban. Aztán arra is ráuntam, mert egy nő nemcsak a férjére un rá, hanem olykor a frizurájára is, és akkor kipróbáltam ezt a mostanit, és bevált. Bár az az igazság, hogy megint valami újat szeretnék, de mindenki lebeszél, hogy maradjon ez a jellegzetes Endrei frizura. — Erről jut eszembe, van valami konkurencia a kolléganők között, ami a frizurákat, ruhákat, tehát a külsőt illeti? — Nézze, biztos, hogy nyílt csatározások nincsenek, hiszen annál mindenki intelligensebb, értelmesebb. Én azt mondom, hogy egy egészséges rivalizálásra szükség van, tehát ha valakiben az működik, hogy igenis holnap jobb, csinosabb, összeszedettebb legyek. Én sohase szerettem ezt a fajta rivalizálást, tehát soha nem akartam jobb lenni, mint Kudlik Juli, Takács Marika vagy szegény Tamási Eszter, mert tudom, hogy ők már valami olyat elértek, amiben én csak követhetem őket. Jó munkatársi viszonyban vagyok a kolléganőkkel, fogalmazzunk így. — Juditka, mostanában szinte csak mint műsorvezetőt látjuk. Jobban szereti ezt a műfajt? — Megintcsak valamelyik nap számoltam ki, hogy 1989 januárja óta műsorvezetőként, riporterként dolgozom, bemondóként meg nem. Azt gondoltam, hogy egy ilyen váltás jót tesz az agyamnak, a szellememnek, szeretem csinálni. — A bemondónők közül többen szerepelnek különböző szórakoztató műsorokban. Ön nem szeretne ilyennel megpróbálkozni? — Ez is egy ilyen kis bánatom, bár ez legyen a legnagyobb bánatom. Mindig bennem van az, hogy irigylem, amikor Kudlik Juli is bohóckodik, és belül szeretném, ha én is jó nagyokat kacagnék, vagy én meg kacagtatnám a közönséget, de nekem ez nem megy. Ez annyira nem az én világom, hogy biztos, hogy nagyon esetlen lennék, szóval nincsenek ilyen ambícióim. Verset is utoljára talán általános iskolában mondtam, meg ott is énekeltem. — Már pontosan tudom, hogy mit csinál. Azt is elmondaná, mennyiért? Egyáltalán fontos Önnek a pénz? Ha kellemetlen a kérdés, ne válaszoljon. — Nem, miért ne válaszolnék. Természetesen fontos a pénz, mert mint bármelyik háziasszony, én is piacra, boltba járok, autóval közlekedek, és hogy mindezt megtehessem, szükségem van pénzre. Az én alapfizetésem a Magyar Televízióban 44 ezer forint, abból kézhez kapok a családi pótlékkal együtt 29 ezer forintot, de ha valami plusz munkát végzek, azt külön megfizetik. — Milyen kocsija van, illetve milyet szeretne? — Elég jó kis autóm van, japán, Subaru jetsi, nem is szeretnék másmilyet. Nem vágyom Mercedesre, ha lenne, eladnám, és vennék egy ilyen pici autót. — Kedves Judit, ön roppant elégedettnek látszik... — Nem vagyok elégedett. A tele-18 A HÉT
