A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-23 / 52. szám
ÉGTÁJAK Egy szolgálati út vége Heinrich BÖLL Az ügyész, aki már nemcsak türelmét vesztette el, hanem kezdett méregbe gurulni, és mint később beismerte, "már kezdtem bánni, amiért hagytam, hogy ezek a rajnai rókák a nyakamba sózzák ezt a pert", megkérdezte Bürent, rendes vagy rendkívüli professzor-e? Büren, aki erre önkéntelenül, szinte közönségesen felvihogott, közölte, hogy sem az egyik, sem a másik, hanem a közeli nagyváros akadémiáján professzor, kinevezési okiratát a miniszterelnök írta alá, és noha ezt az okiratot nem hordja mindig magával vagy magán, biztos benne, hogy "valahol otthon előhalászható"; ezenkívül még nyugdíjra is jogosult, és — ezt is vihogva közölte — noha a legutóbbi igazgatóválasztásnál még "átugrották", biztos benne, hogy a következő alkalommal már igen "komoly esélyekkel" indul. Plasztikái — tette hozzá —, "egy kis türelmet, uram", mondta, a plasztikái, és magában mormogva az ujjain hétig számolt, "összesen hét, köztük három külföldi múzeumban láthatóak". "Tudja, kérem, én tényleges hivatalnok vagyok", mondta még mindig vidáman mosolyogva az ügyésznek. Az ügyész pedig, anélkül, hogy leplezte volna bosszúságát, megkérdezte az elnöktől, megtudhatná-e, vagy a tisztelt Hermes kolléga elárulhatná-e neki, hogy a tanút, Büren professzort, voltaképpen miért hallgatják ki. Mire Hermes: a professzor azért van jelen, hogy tanúsítsa, miszerint a "tett" — s hangsúlyába ügyesen beleszőtte az idézőjelet —, amit itt már úgyis mint "eseményét emlegetnek: műalkotás volt. Amikor Stolfuss is bólintott, Hermes kijelentésére, és amikor Bergnolte, akire Kugl-Egger könyörgőn, kezét a magasba emelve, némán esdekelve nézett, amikor Bergnolte csak lapított, és szemét lesütve fiktív bejegyzéseket eszközölt noteszébe, Kugl-Egger már tudta, ahogy azt később feleségének elmondta: "Tudtam, abban a pillanatban már tudtam, hogy elárultak és eladtak." Hermes kérésére, hogy definiálja ezt a happening néven nemzetközileg ismert új művészeti irányzatot, pontosabban műfajt, Büren azt mondta, hangsúlyozni kívánja, hogy ő még a nonfiguratív plasztika jó öreg tradíciójának hódol, és ebben a művészeti ágban fejezi ki magát; neki — mondta nyomatékos, bár kissé kedvesen ironikus hangsúllyal, az államügyészhez intézve szavait —, neki két állami díja is van; tehát: ő nem happeninges, de vitatkozott és foglalkozott ezzel a magát antiművószetnek deklaráló művészettel. Ez a művészet, bár jól tájékozott — de hát ki is lehet az! —, kísérlet, kísérlet arra, hogy üdvözítő rendetlenség jöjjön létre, nem meg-, hanem deformálás, sőt eltorzítás, amely azonban a művész, illetve a közreműködő határozott irányítása mellett a deformáltból formát teremt. Ebben az értelemben az itt tárgyalt esemény "kétségkívül műalkotás", sőt rendkívüli tett, mivel öt dimenzióval rendelkezik: az építészet, a szobrászat, az irodalom, kifejezetten koncertszerű monumentumai miatt a zene és végül a tánc dimenziójával, mert véleménye szerint a pipák összeütögetóse táncelemeket tartalmazott. Csupán egy — és Büren most rosszallóan összevonta szemöldökét —, egy dolog zavarta: "a melegedni" kifejezés, amit az egyik vádlott használt. Ez a műalkotás jellegének, ha nem is jelentős, ámbár mégis figyelemre méltó korlátozása, elvégre a műalkotás nem arra való, hogy mellette melegedjenek; elvetendő az a körülmény is, hogy a szóban forgó autó új, sőt vadonatúj volt, azt, hogy egy autóra szükség volt, méghozzá használható autóra, ez számára teljesen kézenfekvő; benzin, autó, égés, robbanás: elvégre itt a modern technika elemeit foglalták művészi kompozícióba, csaknem zseniális módon. Ekkor, ha nem is dühödten, de még mindenesetre némi rosszindulattól vibráló rezignádóval az államügyész megkérdezte tőle, vajon vallomása feltétlenül helytállónak vagy csak hellyel-közzel objektívnek tekinthető-e, amire Büren mosolyogva válaszolta, hogy a feltétlenül helytálló vagy hellyel-közzel objektív kifejezések olyan művészetkritika szótárába tartozó szavak, amely ilyesfajta műalkotásra már nem alkalmazható. Vajon — kérdezte az államügyész — nem választhattak volna netán egy másik instrumentumot, miért kellett annak éppen autónak lennie — mire Büren baljóslatúan mosolygott. Minden művész saját maga határozza meg az anyagát, ebben senki sem adhat tanácsot, senki sem szólhat bele, és ha valaki azt hiszi, hogy ez az anyag csak egy új autó lehet, akkor annak igenis új autónak kell lennie. No de — kérdezte az ügyész, akinek mélységes keserűsége már szinte derűsen csengett —, az is gyakorlat, hogy a művész az anyagot a műalkotáshoz — hangjából leplezetlen gúny áradt — lopja? Büren ezt ismét az Aussem által később fantasztikusnak nevezett lenyűgöző hanyagsággal védte ki: műalkotást létrehozni — mondta — olyan heves szenvedély, hogy a művész bizony bármikor kész arra, hogy ha kell, akár lopja is az anyagát; Picasso — mondta Büren — nemegyszer szemétlerakodó helyeken szedte össze műveihez az anyagot, sőt egyszer még a Bún-
