A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-17 / 29. szám
ÉGTÁJAK Szennyes fehérneműszag csapott az asszony orrába. — Neki hoztam — nyújtotta a férfi a babát az asszony felé. Az asszony elhúzta a száját; nem nyúlt a baba után. — Tedd csak oda. Álltak az asztal két oldalán. — Add oda neki... "Majd bolond leszek! — gondolta az asszony. — Egy ilyen vacak kis... Nem szégyellt ezzel ideállítani!" — Odaadod? — Oda, oda! Mit akasz még? — Semmit. Csak arra kérlek... — A kályha felé pillantott: — A kötény — próbálkozott újra. — Nem! — csattant az asszony hangja. A férfi az asszony ellenségesen merev vonásaiban szerette volna felfedezni azt a régen volt arcot, amely annyi mindent jelentett valamikor. "Rég volt" — gondolta, aztán lehajolt, és összehúzta a hátizsák száját. Belevörösödött, amíg sikerült belebújnia a hámba. Az asszony egyetlen mozdulatot sem tett, hogy segítsen. — Mondd meg neki, hogy itt jártam... Azt már nem merte hozzátenni: és csókolom. Az asszony hallgatott. — A babát... Add oda a babát. Megfordult, indult; nyomában sáros, vizes tócsa maradt. Hideg levegőhullám csapott be a kinyíló ajtón; kint zuhogott az eső. A férfi csak egy pillanatra torpant meg, mintha eszébe jutott volna valami, aztán öklével beleszántott a nyirkos levegőbe. Az asszony azonnal az ablakhoz lépett, ahogy becsukódott az ajtó; félrehúzta a függönyt, de nem látott semmit; a sötét, őszi este rácsorgott az ablakra. Inkább csak sejtette, mikor csapódik be a kiskapu, s hogy a nehéz léptek belevesznek az éjszakába. Fellélegzett, és megint a szoba felé fülelt. Egy gondolatnyit sem állhatott így, most már tisztán hallatszott: — Mama! Gyorsan a szobaajtóhoz sietett. Benyitott. A gyermek az ágy szélén ült... — Hát nem alszol? — korholta az asszony. A gyermek, talán a világosságtól, talán csak az ijedt asszonynak tűnt úgy, pontosan úgy hunyorgott, mint az előbb a férfi. — Ki volt az, mama? — Ki lett volna? — próbált könnyed lenni. — Azt hittem... — Aludjál! — mondta gyorsan az asszony, s végigsimított a gyermek homlokán. — Aludjál szépen. De ott érezte az arcán a gyermek kutató tekintetét. — Hunyd be a szemed. Hunyd be szépen. A gyermek engedelmesen eresztette le a pilláit. Egy darabig még ott állt az ágy mellett, aztán megnyugodva indult az ajtó felé. Éppen csak a kilincsre tette a kezét. — Igazán, ki volt az, mama? 'Kortárs erdélyi magyar író Füst Milán ÖREGSÉG Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot? És hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől? S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is? S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása? S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben? Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak... Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve... Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a , mohó száj s hol a nevetésem? Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is: Mikor döngő hajnalodások vértelen messzeségei! hányszor Leborúltam a sötétben elétek! Hallgass rám oh ifjúság. Volt egy öreg görög egykor Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjúságát visszakövetelvén Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni. Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merülve, — ősz haját verte a szél is S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé. S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok S az ötéves kos is felemelte rá a fejét.--------Ámde az Istenség Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek. Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger... Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora. Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna... S aztán hát elment persze, — csend lett végül is e vidéken. De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem... S a feje körül tompa derengés. A HÉT 17
