A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-07-17 / 29. szám

Az ózonlyuk és az Ufók

Evakuálják a föld lakosságát

Tudja-e a kedves Olvasó, hogy mostanában miként vadásznak nyúlra Chile és Argentína déli részein? Nos eléggé fura módon.

Akinek nyúlhúsra fáj a foga, az fog egy nagy zsákot, és kimegy a rétre. Ott elbóklászik egy darabig, majd amikor észreveszi a nyu lakat, odamegy hozzájuk, és egyenként nyakon csípve őket, belerakja a zsákjába. Gondolom azonnal felmerül a kérdés: miért nem futnak el a nyuszik a zsákos vadász elől? Jó kérdés. Azért nem futnak el, mert vakok. Egytől egyig megvakultak. És nem csak ők. Más szerencsétlen állatok is.

Az Apokalipszis lovasaihoz egy újabb csatlakozott: az ózonlyuk félelmetes lovasa.

Már több mint egy évtizeddel ezelőtt ezer, majd tízezer négyzetkilométer nagyságú volt a lyuk az ózonpajzson a Déli-sark fölött. Néhány év leforgása alatt a lyuk százezres, majd milliós nagyságrendűre nőtt Ma több mint huszonkétmillió négyzetkilométer a kiterjedése, vagyis körülbelül akkora, mint a valamikori Szovjetunió egész területe volt. A Déli-sark egész szárazföldi területe nem több, mint tizennégymillió négyzetkilométer, a lyuk tehát jócskán túlnyúlik rajta.

Az UV-halál egyre könyörtelenebből fenyegeti a déli félteke legdélebbi részeinek élővilágát, így az ott élő embereket is. Az ózonréteg gyors lebomlása máris komoly problémákat okoz Tasmániának, Új-Zéiandnak és Dél-Amerika déli része országainak.

A fenyegetés azonban ma már jócskán megmutatkozik az északi féltekén is. Néhány évvel ezelőtt veszélyesen elvékonyodott az ózonpajzs az Északi-sark fölött is. A tundrákon élő norvég pásztorok már évekkel ezelőtt súlyos bőrrákos sebekkel döbbentették meg a norvég orvosokat.

Sajnos az északi, hemiszférákban sem korlátozódott az ózonréteg elvékonyodása a viszonytag lakatlan sarkvidéki területekre, hanem ma már gyakorlatilag minden olyan területet fenyeget az UV-pusztulás, amelyek az északi szélesség 20. és 50.

foka között terülnek el, így természetesen hazánkat is.

Bár jelenleg az e területeken megmutatkozó fenyegetés egyáltalán nem egyenlő mértékű, így hazánk fölött az átok még nem ül oly sötéten, mint mondjuk Lengyelország vagy Svájc fölön, azért annyi bizonyosnak látszik, hogy nem ajánlatos elbagatellizálni a veszélyt. Felmerülhet persze a kérdés: na bumm, és mi van akkor, ha az embereket tájékoztatjuk, és pánikba esnek. Akkor talán tudunk valamit is tenni annak érdekében, hogy az ózonpajzs további vészes elvékonyodását megakadályozzuk? Pusztán azzal, hogy az embereket rémiszgetjük, be tudjuk stoppolni a féltekénk fölött majdan — s talán nem is olyan nagyon sokára — keletkező ózonlyukakat? A válasz erre természetesen egyetlen harsány és becsületes nem.

De nem mindegy, hogy hány ember jár pórul a szörnyű folyamatban, illetve hány ember tanul meg így, vagy úgy viszonylag hatásosan védekezni az ózonpajzs lebomlásával együttjáró, egészségét esetleg tragikusan érintő hatások ellen.

Arról nem is beszélve, hogy csakis informált társadalmak képesek arra szorítani a különböző kormányzatokat, hogy hagyjanak fel azzal a politikával, amely, ha így folytatódik, az emberi történelem legnagyobb népirtásához vezethet.

Talán nem árt, ha tudjuk: egyedül az Egyesült Államokban az onnan keletkező — ózonpajzsot rongáló — gázok 30 százaléka a hadiipar "terméke”, harminchét százaléka pedig a hadsereg tevékenységéből adódik. Mindössze egyharmada e végzetes szennyezésnek az, ami a spray-hajtógázok és fridzsiderek tájékáról tör fel az ég felé. Nyilvánvaló tehát, hogy egyedül a különböző hadiipari és katonai tevékenységek betiltásával a szennyezést csaknem kétharmadnyival lehetne csökkenteni, egyedül az Egyesült Államokban. Más államokban nyilván hasonló a helyzet. Egyre inkább úgy tűnik, hogy az általános teljes és ellenőrzött leszerelésnek nincs semmiféle alternatívája — már feltéve, ha élni és túlélni akarunk.

A kanadaiak is alaposan megijedtek, ugyanis átmenetileg (persze ki tudja, hogy ez mit jelent?) Kanada fölött is 30—40 százalékkal elvékonyodhat az ózonpajzs.

Mivel a tudósok véleménye szerint több

évtizedig tart, amíg a veszélyes szenynyező gázok az ózonpajzs magasságába érnek, a jelenlegi veszélyt az évtizedekkel ezelőtti, korántsem ilyen magas mértékű szennyezés okozza. Elképzelhetjük, hogy mi lesz itt néhány évtized múlva — vagy sokkal, de sokkal előbb —, ha az utóbbi évek hatalmasra duzzadt szennyezése kezdi el majd eszelős gyorsasággal roncsolni az ózonréteget. Minden egyszázalékos ózonveszteség következtében évente 1,7 millióval több szürkehályogos megbetegedéssel kell számolni (könnyen kiszámítható, hogy ebben az esetben Kanadában rövidesen minden harmadik kanadai megbetegszik!), és ezek közül mintegy 150 ezren meg is vakulnak! Mintegy háromszázezer bőrrákos megbetegedéssel kell számolni — a "normál" mennyiségen felül —, és várható az is, hogy a növények nagy része elpusztul, a termesztett növényeké is. Ennek következtében elkerülhetetlenek lesznek az éhséglázadások és a teljes anarchia.

Minderről a közelmúltban Budapesten megrendezett tudományos konferencián részletesen is szó esett.

Úgy vélem, hogy a jövőnk sok jóval nem kecsegtet. Ugyanis, ha már ma elkezdenék a klór-fluor-szénhidrogónek és a freongázok alkalmazásának betiltását, valamint a nagy testű háziállatok millióinak levágását — az ő bendógázaik is roncsolják az ózonréteget —, akkor is csak mintegy ötven év múlva várhatnánk gyökeres javulást Ám ismerve a roncsolás során keletkezett molekulák szinte drámai "állóképességét" és a vegyi reakciókkal szemben tanúsított makacs ellenállását, a helyzet talán még száz év múlva sem javulna lényegesen. Ha már ekkora a baj, akkor elképzelhető, hogy mi lesz itt egy két éven belül. Feltehetően akkora tragédia, amelyhez képest a második világháború "nyugodt és derűs kertészkedés" volt egy kellemes családi hétvégi telken.

Amennyiben azonnal nem talál ki valamit a tudomány e szörnyű folyamat sürgős megfékezésére és visszafordítására, számítani kell arra, hogy egy globális öszszeomlás korszakába lépünk. A tönkrement ózonpajzs ugyanis felgyorsítja az üvegházhatás kiterjedését, a klíma szinte a felismerhetetlenségig megváltozik, eszelős gyorsaságra kapcsol a környezeti összeomlás, és mindezek folyamataként — hiszen az is orvosi tény, hogy az UV-sugarak teljesen tönkreteszik az immunredszert — számolni kell mind a növényvilág, mind az állatvilág — beleértve az embert is —, immunrendszerének teljes összeomlásával.

Úgy tűnik, valamit nagyon elrontottunk. A Természet egy csodálatos bolygó uraivá tett bennünket. Szerencsénket nem tudtuk megbecsülni; az ajándékot sárba tiportuk, beszennyeztük, tönkre tettük. Persze őrültségeinkkel és mérhetetlen butaságunkkal nem csak magunkra hoztunk bajt.

18 A HÉT