A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-12-18 / 51. szám

i LÁTOGATÓBAN MÉHEQNEK GYÜMÖLCSE (Fejezetek az anyaságról — V.) Minden egészséges lelkületű asszony életének legboldogabb perce, amikor először pillantja meg gyermekét. Du­­ray Miklósné Szabó Zsuzsa erre a fe­lejthetetlen pillanatra 44 évet várt. — Amikor annak idején, még a bársonyos forradalom előtt Amerikába utaztatok, nem is sejtetted, hogy egy potyautast is viszel magaddal. így volt? — így, s ezt még elég sokáig nem sejtettem, mert az ember negyvenhá­rom évesen, tizenöt évi házasság után már nem is nagyon gondol arra, hogy anya lesz. Az ezt megelőző években az volt a meggyőződésem, hogy e téren nem áll már be változás, bár el kell hogy mondjam, házasságunk során sohasem volt központi kérdés a gyer­mekáldás. Rábíztuk a sorsra, a termé­szetre, hogy mi lesz. Tudtuk, ha gyermekünk születik, nagyon fogunk neki örülni, de nem akartuk kierősza­kolni, hogy a világra jöjjön. Abban az utazásunk előtti évben nagyon sok dolog történt velünk... — Sok minden nem jó dolog is... — Az bizony, nemcsak az 1988-at megelőző évben, hanem annak előtte is. Igencsak cifra dolgokat kellett megélnünk. Miután megtudtam, hogy terhes vagyok, visszaszámolva az időt, utólag kiderült, kisfiam pont akkor fogant, amikor végre megkaptuk az amerikai vízumot. Ezt persze akkor nem tudtuk. Mivel utazásunk során annyi változás, benyomás ért, s akkli­­matizálódni is kellett, sokáig nem gondoltam semmi különösre. Később megfordult a fejemben, nem kerültem-e változó korba, hiszen negyvenhárom éves voltam már. Néhány hónap el­múltával kezdett a dolog "gyanússá" válni. Sok minden rosszra is gondol­tam, és szinte el sem akartam hinni, hogy ami addig lehetetlennek tűnt, valósággá válhat. — Mit érettél akkor? Nagyon érde­kes pillanat lehetett... — Attól a perctől kezdve, amikor megtudtam, gyermeket várok, valami­féle misztikus félelem vett rajtam erőt. Boldog voltam, és azt éreztem, kárpó­tolt a sors mindazért, amin keresztül­mentünk. Úgy éreztem, ez volt az ajándék. Jelnek tekintettem. Negyven­négy éves voltam, amikor a kicsi megszületett. Amerikában egy kis egyetemi városban éltünk, ahol szinte mindenki mindenkit ismert, és nagy eseménynek számított Aronka szüle­­-tése. Amerikában egyébként gondosan törődnek a terhes nőkkel. Én legalábbis ezt tapasztaltam. Negyvennégy éves korom dacára szerencsére jól bírtam a terhességet. El kell mondanom, hogy nagyon szép helyen laktunk, szinte benne a természetben. Terhességem időszaka és az azt követő nyolc hónap olyan nyugalomban telt el, amelynek lehetőségét az előző évek csaknem elfeledtették velem. Talán egész éle­temben nem éreztem ekkora nyugal­mat... Azelőtt mindig volt miért izgul­nom. Itt azon túl, hogy nem kellett felriadnom a csengőre, a kutyaugatásra, olyan csodálatos dolog történt velem, amit nem is reméltem. — Amikor először a kezedbe adták a gyermeket, mire gondoltál? — Hosszú nehéz nap után úgy döntöttek az orvosok, hogy császár­­metszésre van szükség. Megkérdezték, teljes altatást szeretnék-e vagy érzés­telenítést a gerincbe. Az utóbbit vá­lasztottam, mert rögtön szerettem volna látni a kicsit. Az altatóorvos egyébként egy néger orvosnő, a szülész pedig egy japán orvos volt. Műtét közben el­mondták, hogy hallották ám, magyar vagyok, s biztosan nagyon jól tudok főzni. Amikor megtudtam, hogy egész­séges fiam született, zokogni kezdtem. Megvolt ennek is a maga oka, hiszen hónapokig tartó feszültség volt ben­nem. Az orvosok őszintén beszéltek velem és elmondták, hogy harmincöt évnél idősebb nőnél nagyobb a koc­kázata a gyermekvállalásnak Javasol­ták a magzatvíz-vizsgálatot is, amely­nek eredménye alapján esetleg dönt­­hetek, megtartom-e a gyermeket. Két nap gondolkodási időt adtak. Nem volt könnyű szombat, vasárnap. A vizsgá­latra végül nem mentem el. Az orvos később nevetve állapította meg, hogy ő tudta előre, minden körülmények között megtartom a gyereket Én hittem benne mindvégig, ha már így történt, nem lehet baj, de azért a félelem az utolsó pillanatig ott motoszkált ben­nem. Amikor először megpillantottam a fiamat, természetesen az volt az első gondolatéin, mint a legtöbb anyának, hogy "istenem, de gyönyörű kisbaba!" Nagy szemekkel, komolyan nézett rám. Máig elevenen él bennem ez a kép. Egy anya az ilyesmit soha nem felejti el. Utána kivitték megmutatni az apjának. — Bizonyára másképp veszi a kezébe a gyermekét az az anya, aki negyven­négy évesen szüli meg az elsőt, mint az, aki tizenhét—tizennyolc évesen. Fiatalabb korban az ember talán nem érzi annyira a rászakadt felelősség súlyát. — Nem tudom, milyen lehet ez az érzés fiatal korban, hisz én nem éltem át. Tény az, hogy körülöttem Ameri­kában nem volt sem rokon, sem közeli ismerős. Angol nyelvű könyvekből készültem fel az anyaságra. Ha úgy tetszik, könyvből lettem anya. A gyerek születése utáni első hetekben azért imádkoztam, hogy istenem, csak túlél­jük a napot, nehogy valami baja essék 14 A HÉT

Next

/
Oldalképek
Tartalom