A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-18 / 51. szám
FIGYELŐ Arankának. Féltem, hogy rosszul nyúlok hozzá... Szóval elég nehéz volt, de azt hiszem ezzel minden anya így van. Lehet, hogy a fiatalok sportosabban veszik, nem tudom... Az idő múlásával minden természetessé vált. — Lassan négyéves lesz Aronka. Nevetve mondtad, hogy sokat tanultál tőle. Mégis mire tanított meg eddig? — Arra, hogy aminek azelőtt nagyobb jelentőséget tulajdonítottam, lényegtelen. Nagyon szeretem a hivatásomat, nagyon szerettem tanítani... — Matematikát tanítottál az egyetemen... — Igen. Szóval, amikor megszületett a fiam — lehet, hogy ez már összefügg a korommal — el sem tudtam képzelni, hogy bölcsődébe adjam, hogy egy percre is elváljunk. Nem tudtam volna megtenni, hogy visszatérjek a munkahelyemre, pedig mint említettem, szerettem tanítani. Áron elmúlt már hároméves, s most gondoltam először arra, hogy jó lenne visszatérni az "életbe". Talán azért is, mert a gyerek már afféle kis társa az embernek. El lehet vele menni ide-oda. Sok mindent meg tudok már vele beszélni. — Miről beszélgettek? — Mindenről. Nagyon szereti a nehéz szavakat. Ötven felé közeledve az ember biztosan elfogultabb és nagyobb csodának tartja a kifeslő életet, a nyiladozó értelmet, mint mondjuk húszévesen. Amióta Áron megszületett, napokra sem szakadtunk el egymástól. Ennek is megvan a maga oka, bár jószerivel nemrégen tudatosítottam. A nagymamánál kisebb csínytevésen kaptam, és rászóltam: "Mit képzelsz, nem vagy otthon!" Ekkor tudatosítottam, hogy talán még sohasem mondtam neki: "kisfiam, megyünk haza", vagy "otthon vagy". — Ha jól meggondoljuk, te a gyerek miatt voltál, vagy állandóan úton. Mennyire változott meg az életed, amióta Áron megszületett? Ha egyedül lennél, gyerek nélkül, bizonyára kevesebbet "vándorolnál"? — Hogyne. Attól a perctől kezdve, ahogy hazatértünk Európába 1989 végén, kezdődött el az "otthontalanság". A pozsonyi lakásunk lerobbant állapotban leledzett, oda gyerekkel nem mehettünk. Budapest után a nagymamához utaztunk. Mondanom sem kell, hogy azóta nagyon ritkán van együtt a család. Miután egy kicsit rendbehoztuk a pozsonyi lakást, ez 1990 tavaszán volt a választások előtt, két hónapi pozsonyi tartózkodás után úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a nagymamához. Féltettem a gyerekemet. Magamat nem, mert én hozzászoktam a zaklatáshoz. Amikor az apja nem volt otthon, én emeltem fel a telefonkagylót, én vettem át a postát. Amit én az idő tájt a telefonból hal lőtt ".n, és a levelekben olvastam! Hadd ne részletezzem. Szóval: féltem. Nyugtattam magam, hogy ez valószínűleg mással is így van. Végül szlovák barátaim tanácsolták, ne kockáztassak, utazzam el a gyerekkel. Általában néhány hetet töltünk egy helyen. Jószerivel ki sem csomagolok és már csomagolhatok is be. A hármasban eltöltött idő sokszor arra korlátozódott, korlátozódik, hogy együtt ülünk az autóban és utazunk. Gyakran elkísérjük Miklóst Prágába, de csak reggel és este találkozik a gyerek az apjával, ám ez a kis idő is nagyon fontos, mert erőteljesen nyiladozik a tudata, és szüksége van az apjára. Ezért inkább vele vándorlunk. Hogy meddig? Nem tudom. Talán éppen azért nem bizom soha másra Áronkát, mivel állandó otthona nincs, legalább egy biztos pont legyen az életében, az anyja. Hiszen jószerivel még állandó saját ágyacskája sincs. Most viszont látom, kezd már kialakulni az ember, s félek, nem tesz neki jót, hogy szinte állandóan velem van. Ezért inkább vállalom a "csavargást", az utazást, hogy az apjából is "részesüljön". Azt azonban elmondhatom, hogy az állandó együttlétünk soha nem volt, s most sem teher a számomra, éppen ellenkezőleg. Most már az a félelmem, nem sajátítom-e ki túlságosan a magam számára. — Ilyen korban kérdeznek a legtöbbet a gyerekek. Mire várja a legtöbb választ? — Áront minden érdekli. Az utóbbi időben gyakran mondja: "Gyere tárgyalni!". Legújabb kedvenc játéka a "tárgyalás". Leültet és megkér, hogy tartsak előadást. Valószínűleg az általa hallott felnőttek szóhasználatát építi be bővülő szókincsébe. Rövid beszédeket kell rögtönöznöm, mire ő kijelenti, hogy "most szavazzunk!" — Miről tárgyaltok és szavaztok? — A témát általában én szabom meg úgy, hogy nevelő célzata is legyen. Például előadást tartottam már a bacilusokról, meg arról, miért kell kezet mosni evés előtt. Néha az az érzésem, túl komoly dolgokról esik szó, és nem érti őket, de a végén kiderül, hogy sok minden megmarad a kis eszében. Amikor bizonyos dolgokat az ő gyermeki szintjén próbáltam megmagyarázni neki, nem arattam nála nagy sikert, de amikor úgy beszéltem vele, mint a felnőttek egymás között, meg volt velem elégedve. Valószínűleg a felét sem értette, de másnap, harmadnap mégiscsak visszajöttek az új szavak is. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy legjobb vele úgy beszélni, mint a család felnőtt tagjaival. Ezt már előttem mások is megállapították, s most magam is tapasztaltam, hogy mondandónkat nem szabad valamiféle "gyermeknyelvre" lefordítani. L. DUSIK ÉVA Fotó: Prilder László LA TR AVI AT A Verdi a Rigoletto után, szinte párhuzamosan a Trubadúr komponálásával egy olyan témát keres, ’mely nem látványos, de érzelmekben gazdag’. Ez a téma pedig nem más, mint az ifjabb Dumas műve, a Kaméliás hölgy, mely regényként s a szerző által átírt színpadi változatként is egyaránt a kor nagy szenzációja. Szenzáció, mert ki merte addig egy kurtizán, egy félvilági nő életét, annak minden fényével es árnyoldalával együtt műve középpontjába állítani? Verdi ismerte a regényt. Párizsban látta a színpadi változatot, s a színpadi bemutatótól számított egy éven belül már kész is a La Traviata partitúrája. Az opera néhány évvel később, 1857-ben a nagyon is találó Tévedt nő" címen kerül a pesti közönség elé. Verdi életművében éppen a Rigoletto, a Trubadúr és a Traviata operákkal kezdődik az az új szakasz, melynek jellegzetessége a jellemábrázolás elmélyülése. A Kaméliás hölgy megrendítő története nagyon is alkalmsa erre. A Traviatát sok változatban láttam már színpadon. Most Pozsonyban Marián Chudovský rendezésében, Aleš V otava díszleteivel, Poter Čanecký jelmezeiben és Jan Zbavitel zenei irányításával került színpadra a "tévedt nő’ históriája. A három első előadás a kiforratlanság és éretlenség jegyeit viseli magán. A rendező ügyesen a műbe komponálta a regény néhány mozzanatát, mint például Margit színházimádatát, vonzódását a kaméliához, az anyagi jóletet biztosító báró féltékenységét, az utolsó kenetet feladó papot, vagy a haldokló körül a hitelezők kapzsi hadát, de a íéiekábrázoiás már kevésbé sikerült. A színpadkép, főleg a vöröslámpás harmadik szín aligha minősíthető ízlésesnek, mint ahogy a lépcső alján szeretkező pár jelenléte sem az. Az utolsó szín megoldása, amikor Violetta életének egyes szakaszai idéződnek fel, viszont nem rossz, de hasonló ötlettel már korábban is találkoztunk a rendezőnél. A férfiaknak frakkos jelmezt tervezni nem probléma, viszont a hölgyek toalettjei dúsabb fantáziát kívánnak. Igaz, Violetta fáradtmályva ruhája és fekete-lila nagyestélyije a Flóra-jelenetben gyönyörű. Sajnos, a zenei megfogalmazás is csak rutinos és nem S. komorjai (bátrát), Ľ Vargicová és I. Otrát (Fotó: Katarína Marenčinová) győzött meg a vendégkarmester szerződtetésének jogosultságáról. Ennyi negatívum ellenére bizony furcsának tűnik, hogy a bemutató mégis tomboló sikert aratott. S ha 1853-ban Velencében a szokatlan témán kívül az opera bukását talán az énekesek is okozták, nálunk a sikert éppen egy művész, Peter Dvorský fellépése biztosította. Ha ő bejött, akkor valóban Alfred Germont volt a színpadon, ha énekelni kezdett — a világ színpadainak atmoszférája csapta meg a hallgatót-nézőt, s valóban megtörtént a kifejezés és emberábrázolás csodája. Tulajdonképpen azt is pozitívumnak, sőt, egyfajta gazdagságnak kell minősíteni, hogy három különböző, de jó Violettánk van, s besorolásuk kizárólag egyéni Ízlés dolga. Jana Valášková magával hozta Olympia tökéletességét, de sajnos hidegségét is, Ľubica Vargicová törékeny és órzelemgazdagabb, de hangszínben és kifejezésben is a legmegfelelőbb Iveta Matyašová. Alfred szerepében az éppen Alfred korú Simon Šomorjai az érettebb, míg Igor Jan, ha majd beérleli a szólamot és azonosul a szereppel, sokat javulhat. Az Apa, Georges Germont szólamát Ján Ďurčo, Richard Haan és Pavol Mauréry énekelte. Sajnos, egyikük sem ideális megoldás. Ďurčo egysíkú és merev, Mauréry már túljutott a zeniten. Talán még Haan jutott a Verdi megálmodta alakhoz a legközelebb, bár kifejezésben és árnyalatokban hiányosságai vannak. A Marián Vach által betanított énekkar nem igazolja a hozzá fűzött reményeket. VARGA JÓZSEF A HÉT 15
