A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-11 / 50. szám
Ahány gyár, annyi video? MINERVA Mondhattuk volna a fenti parafrázist még néhány évvel ezelőtt is, hiszen se szeri se száma nem volt a képmagnók műszaki megoldásainak. A nyolcvanas évek közepén még vagy három tucat különböző "szabványt" lehetett összeszámolni, ezek mindegyikének jellemzője volt az összeférhetetlenség (inkompabilitás) a többiekkel, vagyis a felvétel csakis azonos rendszerű képmagnóval volt visszajátszható. Az utóbbi években — elsősorban a japán gyárak rámenős üzletpolitikájának következtében — radikálisan csökkent az amatőr gyakorlatban használatos videotípusok száma, így ma már egy kézen össze lehet számolni az eltérő műszaki megoldásokat. Természetesen ezek sem egyformán elterjedtek, viszont egyes műszaki jellemzőik biztosítják számukra a már elért piaci hely megtartását, időnként bővítését — a legtöbbször a többiek rovására. Még a közelmúltban is, aki minőségi felvételt akart készíteni, kizárólag az U-Matic képmagnóra tette le a voksot. A vele készített felvétel 300 vízszintes képsort tudott visszaadni. Ez elsősorban a nagyméretű kazettának volt köszönhető, tekintve, hogy 74 hüvelykes, vagyis 19 mm széles képszalaggal dolgozik, ami viszont azzal jár, hogy a szalagfelvevőfej relatív sebessége meghaladja a 8,5 métert másodpercenként. Csakhogy mindez nagy mértékben megdrágította a készüléket. A nagy kazettaméret ugyanis nagy méretű mechanikus alkatrészeket, továbbító szerkezetet igényel, a megnövelt szalag sebesség következtében a kazettára felvehető játékidő mindössze egy óra. Aligha lehet így azon csodálkozni, hogy a képmagnó tömege öt és fél kilogramm, miközben ára nyolcszorosa a VHS képmagnóéknak. Ennek megfelelően csak az ínyenc és vastag pénztárcájú képmag nózók vásárolták. Egy évtizeddel ezelőtt úgy tűnt, hogy a 72 hüvelyk (12,5 mm) szalagszélességű Betamax hamarosan kiszorítja az U-Maticot. Ugyanis a kazetta méretének csökkentése lehetővé tette a képmagnó méretcsökkentését is kb. egy kilogrammal, eközben ára a hatodára zuhant. Azt talán különösebben hangsúlyozni sem kell, hogy mindez a minőség bizonyos fokú romlását vonta maga után: a vízszintes képsorok száma 270-re csökkent, a jel/zaj arány 30 százalékkal (3 dB-lel) romlott. Az amatőrök szemében viszont ezt némiképp ellensúlyozta, hogy a felvételi idő több mint a háromszorosára nőtt: három és fél óra fér egy Betamax kazettára. Nem sokáig állt fenn ez a monopólium, mivel hamarosan egy újabb típus jelent meg a piacon: a VHS. Hazai tájainkon a legismertebb a világszerte ma már legelterjedtebb képmagnótípus, a VHS — amely az amatőrpiac mintegy nyolcvan százalékát tudhatja magáénak szerte a világon — annál is inkább, mert az első hazai elektronikai vegyesvállalat, az AVEX is ezt gyártotta egészen a közelmúltbeli megszűnéséig. Szalagszélessége megegyezik a Betamaxéval (ez utóbbi nem tévesztendő össze a professzionális Betacam-al), kazettamérete viszont nem, ennek következtében inkompatibilis. Nagyfokú népszerűsége annak köszönhető — goldolná az óvatlan megfigyelő —, hogy jobb minőségű az előző típusnál. Sajnos nem. Vízszintes felbontóképessége 250 sor, tehát a kép életlenebb, jel/zaj viszonya 2 dB-lel gyengébb a Betamaxnál (a kép "szemcsésebb"). Csakhogy huszonöt százalékkal olcsóbb nála, kazettájára pedig kereken négy óra, azaz kétszáznegyven perc műsor fér. Tehát mint oly sok más esetben, ezúttal is az olcsóbb műszaki megoldás bizonyult életképesebbnek, ennek érdekében a vásárlók bizonyos minőségbeli megalkuvásokra is hajlandónak mutatkoztak. A szakemberek számára viszont a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, hogy a kialakult állapot csak átmeneti jellegű lehet: a konkurencia számára csak idő kérdése, hogy mikor talál olcsóbb megoldást a műszaki jellemzők megjavítása mellett. Nos ezúttal nem az ellenfél, hanem a VHS "gazdái", a Matsushita szakemberei bizonyultak a leggyorsabbnak: néhány évvel ezelőtt kidolgozták a Super-VHS rendszert. Az S-VHS legfőbb jellemzője, hogy magasan túlszárnyalja nemcsak a Betamax, hanem az U-Matic képességeit is: a legjobb kamerák vízszintes képbontása ötszáz sor körül van, ugyanez vonatkozik a képmagnóra is, ennek megfelelően képélessége összehasonlíthatatlanul jobb az előbbi rendszerekénél. Műszaki szempontból legfőbb előnye teljes összeférhetősége a VHS-sel, tehát a régi kazetták az S-VHS képmagnón bármikor lejátszhatók. Eközben ára nem magasabb egy Betamax masináénál, így nem csoda, hogy az utóbbi években az S-VHS gyors előretörésének voltunk tanúi. Ara ugyan egyelőre magas az átlagos amatőrök számára, viszont a videoszolgáltatásokat nyújtó kisvállalkozók szinte kivétel nélkül ezzel a rendszerrel dolgoznak. Legfőbb előnye, hogy a TELESZERVIZ már kész, összevágott, jóminősógű műsort könnyű egyszerű VHS kazettára átmásolni, így átadni a vevőnek, aki viszont szinte kivétel nélkül VHS képmagnóval rendelkezik. Ugyancsak néhány éve jelent meg a piacon a kazettás magnónál alig nagyobb, 8 mm széles szalaggal működő Video 8 képmagnó, illetve kamkorder. Ezúttal ismét a kazettaméret és a mozgó alkatrészek kicsinyítésével kívánták elérni a képmagnó és a felvevő kamera — kamkorder — tömegének csökkentését. Ez a Sony gyárnak olyannyira sikerült, hogy tenyérben elférő, kézikamerákat (handicam) dobtak a piacra, amelyek egyik napról a másikra rendkívül népszerűek lettek. Műszakilag progresszív megoldásról van szó, hiszen háromszáz képsor felvételére képes — tehát jobb képet ad mint a VHS és a Betamax —, viszont csak két óra műsor rögzítésére alkalmas. Fő előnye viszont a parányi méret (és a pehelysúly). Ennek láttán a VHS megalkotói sem ültek tétlenül a babérjaikon, piacra dobták a VHS-C kis felvevőkamerát, amelynek tömege mindössze 1,5 kg, tehát alig nagyobb a Video 8-nál. Viszont a fél óra műsoridejű kis kazetta adapterbe helyezve lejátszható minden VHS képmagnón. Ezzel ismét sikerült — egy kis időre — a mérleg nyelvét a VHS javára billenteni. Mert a Video 8 megalkotói sem nézték tétlenül a konkurencia ügyködését: kifejlesztették a High Video 8-at, amely a parányi kazettaméret mellett eléri az S-VHS műszaki paramétereit! Ezzel alaposan sikerült a visszavágás. A videózok nagy bánatára viszont még napjainkban sincs a képmagnózás területén olyan általános szabvány, mint a hangtechnikai berendezéseknél (ahol kizárólag a CC kazetta használatos, függetlenül a berendezés gyártójától), így még a 72 hüvelyk szalagszélességgel dolgozó kazetták sem játszhatók le minden készüléken, a V 8 megjelenése okozta komplikációkról már nem is beszélve. A fejlődés eddig abba az irányba mutatott, hogy jó másfél évtizednyi kiélezett verseny után a VHS kerül ki győztesen a videorendszerek küzdelméből. Ezt látszott alátámasztani a "super" változat aránylag gyors terjedése is. Viszont a High V 8-cal a verseny újra nyitottá vált. Egy dolog tény: a videózó érdeke azt kívánja, hogy végre egyfajta kazetta legyen a piacon, amely minden képmagnón lejátszható és felvehető. Ha jó minőségű képet produkál, tökéletesen mindegy, hogy minek nevezik. Sajnos a videózok eme kívánsága egyelőre jámbor óhaj marad. Ozogány Ernő 20 A HÉT
