A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-11 / 50. szám
MINERVA Egy csepp víz... Vízhiány fenyegeti az emberiség negyven százalékát Alighanem mindannyian zavarba jönnénk, ha azt kérnék tőlünk, ugyan mondjuk már meg, mi is az a friss víz. Úgy hiszem, hogy a kérdésre eltérő válaszokat adnánk, amelyek mind csak közelítenék, de nem fejeznék ki a lényeget. El se tudjuk képzelni, hogy a világ különböző részein ez milyen feszültségeket okozhat: a szakértők egyáltalán nem tartják kizártnak, hogy a közeljövő helyi háborúi éppen a víz, illetve annak hiánya miatt robbannak ki. Ez utóbbitól a fejlődő országok szenvednek a legjobban, ahol nemcsak a kevés víz okoz súlyos gondokat, hanem az is, hogy ez a kevés is jobbára tisztítatlan, az egészségre ártalmas, s mindezt még a népességrobbanás problémái tetézik. A fejlett országokban másként vetődik fel ez a kérdés. Ott elsősorban az ipar és a mezőgazdaság által okozott, növekvő szennyezés állítja nehéz feladatok elé a hatóságokat. A szennyvízkezelés és -elhelyezés meredeken emelkedő költségeit azonban a szegényebb rétegek viselik el a legnehezebben. Ezek után kíséreljük meg mi is meghatározni a friss víz fogalmái. Ám, hogy zavarba ne jöjjünk, fogadjuk el annak a vízügyi világkonferenciának a definícióját, amelyet 1977-ben megtartott tanácskozásuk óta használnak a szakemberek. A friss vizet a következőképp írták le: "Ha egy félgallonos palack tartalmazná a Föld egész vízmennyiségét, abból a felhasználható friss víz mindössze egy fél teáskanálnyi lehetne. Ez utóbbiból pedig csak egyetlen csepp lenne a folyók és források vize. Ami a teáskanál másik, megmaradó fele lenne, az lenne a felszíni víz." Azt a személyenként 80 litert, amelyet az Egyesült Nemzetek napi vízfogyasztásra minimálisan szükségesnek tart, így kellene szemlélnünk, tudva, hogy ez a mennyiség sok helyen egyáltalán nem áll rendelkezésre. A valóságban ugyanis a víz nem úgy oszlik meg Földünkön, ahogy az egyébként szemléletes teás kanálpélda mutatja. Kanada például egymaga birtokolja glóbusunk frissvíztartalékainak az egyharmadát, s bár ennek csupán egy töredékét használja fel, vízfogyasztása mégis messze fölülmúlja az ENSZ által megállapított minimumot. De említhetnénk Hollandiát is, ahol az összes fejlesztésnek tíz százalékát fordítják az egészséges ivóvízre és ahol naponta és személyenként 2700 litert használnak fel belőle. Szembeállítva ezt Kenyával, ahol — főként a mezőgazdasági területeken — az embereknek naponta és személyenként öt literrel kell megelégedniük, nem tűnnek túlzottnak a prognózisok. S ehhez még azt is hozzá kell tennünk, hogy a vízfogyasztás jelenleg mindenütt növekvőben van, és a Föld lakói ma ötször annyi vizet használnak fel, mint 1950-ben. E nem túlságosan biztató képet más tényezők is beárnyékolják. A többi között ilyen az ipar és a mezőgazdaság pazarló fogyasztása, amelyet nemegyszer és nem véletlenül állítanak szembe az úgynevezett "házi" fogyasztással. Ez utóbbit úgy definiálják, mint amit ivásra, főzésre és tisztálkodásra, olykor egészségi okokból használnak. Az igen hamar elszennyeződő felszíni vizek nemcsak használhatatlanná válnak, hanem még járvánnyal is fenyegetnek. A felszíni víztartalékok, más és más okból, állandó veszélyben vannak. Akár több méterrel is csökkenhet a vízszint az intenzív öntözés következményeként, mint például Észak-Kínában és az Egyesült Államokban. Becslések szerint a fejlődő országokban a szennyezett, használt vizek 95 százalékát vezetik vissza tisztítatlanul a felszíni vizekbe, s ezt csak súlyosbítja az ipar és a mezőgazdaság hasonló tevékenysége. Emiatt az emberiség negyven százaléka már most kénytelen szembenézni az ivóvízhiánnyal, a probléma különösen a harmadik világ nagyvárosaiban állandósult. Negyedmillió embert fenyegetett például az a hatalmas kolerajárvány Limában, amely az év elején tört ki a biztonságos ivóvíz- és a megfelelő szennyvíztisztítási rendszer hiánya miatt Megrázó az a nyilatkozat, amelyet a neves brazil környezetvédő, Haroldo Mattos de Lemos adott egy holland lapnak: "Nincs nyilvános vízellátó rendszer. Az emberek rá vannak utalva a szennyezett forrásokra. Nincs csatorna és szemétgyűjtés. Nincs semmi." És egyáltalán nem vigasztaló, hogy a téma kiváló holland szakértője, Joep Biom igazat ad a brazil környezetvédőnek, mondván: "Az ivóvíz alapvető létszükséglet. Hozzáférhetővé kell tenni mindenki számára, különösen azoknak, akik a szegénység szintje alatt élnek. Csakhogy a legtöbb kormány egyszerűen nem képes arra, hogy ezt a minimumot nyújtsa." A tavasszal Dublinban megtartott Víz és Környezet elnevezésű nemzetközi konferencián olyan elképzelést terjesztettek elő, hogy a víznek legyen ára, minthogy éppolyan erőforrás, mint azok, amelyekért fizetnünk kell. Az előterjesztést az a gondolat inspirálta, hogy ezzel elejét lehetne venni a vízpazarlásnak. Az indítványt a harmadik világ képviselői hevesen és nem alaptalanul bírálták. Álláspontjuk szerint a Föld lakóinak többsége egyáltalán nincs olyan helyzetben, hogy pazarolhassa a vizet. Az árvitán kívül más tényezők is élezik az ellentéteket. Ilyenek például a helyi lakosság megkérdezése nélkül létesített kutak. Jól illusztrálják ezt egy indiai faluban történtek, ahol az európai szakemberek egy volt helyi vezető háza előtt helyezték el a lakosság ellátását szolgáló kutat. A tekintélyes ember azonban nem volt hajlandó eltűrni az alsóbb kaszt képviselőit a saját területén. Azért, hogy csökkenteni lehessen a szennyezést és biztonságosabbá tehessék a vízellátást, a gazdag országoknak az eddigieknél mélyebben kell a zsebükbe nyúlniok. Mar del Platában tizenöt évvel ezelőtt hirdették meg "a víz évtizedét", célként tűzve ki a tiszta ivóvízhez jutás lehetőségét. Sajnos ezt mind a mai napig nem sikerült elérni. A kulcsprobléma az, hogy a vízpazarlást világméretekben erőteljesen csökkenteni kell, ami már csak a biztonsági szempontok miatt is fontos. A kérdés csak az, hogy ki, milyen mértékben pazarol, és milyen mértékben kell a vízfelhasználást csökkentenie. A világ számos helyén régóta komoly nemzetközi viták folynak a folyóvizek használati jogáról. Ilyen és egyre élesedő polémiát folytat például Törökország, Irak és Szíria az Eufrátesz törökországi szakaszán létesítendő Atatürk-gát miatt, mert az fenyegeti a két másik ország vízellátását. Az érvek sorában mindinkább erősödik az, hogy a vízügyi póiiti kában mind nagyobb teret kell kapnia a környezeti megfontolásoknak. A vizet sokkal takarékosabban kell felhasználni, kezelni és újrahasznosítani. Sajnos ez az érvelés lepereg a legújabb, közép-európai folyóvita egyik résztvevőjéről. Fotó: Krascsenits Géza A HÉT 21
