A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-11 / 50. szám
ÉGTÁJAK kikötő kegyes dajka: a kisfiú felvirágzik. Mikor már kigyönyörködte magát kedvére, odalépett a gyerekhez, megtapogatta karcsú tagjait, szemébe nézett, megkopogtatta bordáit, mellkasát és szelíden mondta neki: — Most már velem jöhetsz... Estére ketten haladtak át a pálmaerdőn és hajnalban a gazda háza előtt állottak meg. — Elhoztam — szólt az öregebb bunkófejü és a gyerekre mutatott. A százesztendős gazda megtapogatta a gyereket, csóválgatta a fejét, és siránkozva mondta: — Jó, nem bánom... de nem kell mégse, minek nekem a halász, ha már nincsenek kagylók, a korallt meg kaviccsá rondította ez a sok gyalázatos hajó... minden baj tőlük jön, hogy süllyednének el. De azért, ne vidd vissza, majd gondolkozom rajta egy kicsit. Az öreg bunkófejű szép hegyes éket faragott, görbe kést adott a fiú fogai közé és a nyilas sugarak világából leszállott vele a mélységbe. Mindenre megtanította a gyereket, szépen megmutatta, mint kell a görbe késsel a gonosz dög beleit kiontani, merre húzódnak a kagylók tavasszal, merre szeretnek a fehér koraitok, miként lehet kitapogatni a mélyvízi szirtek rejtelmeit, hogyan húzódnak a vízalatti meleg áramlatok kelet felé... Lassanként minden titkát, tapasztalatát reábízta, úgy, ahogyan az apjától tanulta, ahogyan a tapasztalatokat maga is gyarapította. Gyönyörűség volt nézni a kis bunkófejűt, amint lebukott, nyitott szemmel suhant lefelé és biztos kézzel, fürgén kutatott. Körülbelül mindennel tisztában volt már, mikor egy reggel, az első bukás előtt észrevette a fekete jeleket az apja ikráján és karja hajlásán. Kíváncsian kérdezte: — Hát ez mitől van? — Az időtől. A gyerek halszeme felragyogott: — Nekem is lesz egyszer? — Igen, — mondta az apja riadtan — majd egyszer... A déli nap nyilas ragyogásában, mikor harmadszor bukott fel a tízöles mélyvízből és kifújta tüdejét, furcsa hangot hallott. Sípolt a melle, mintha lyuk támadt volna rajta, egy ponton éles fájdalmat érzett, aztán nemsokára köhögni kezdett először életében. A lila ajkak remegve rebegték: — Ez az éhhalál. Este vállára vette a középső fiát és elindult vele a pálmaerdőn át a kiapadhatatlan emlőjű dajka felé. Hajnalban odaállította a gyereket a kőpartra és amíg az elbűvölt halszemekben visszatükröződött a tornyos, fehér hajók soha nem látott csodája, az öreg megugrott a nyüzsgő sokaságban. A palmaerdőn áthaladván, szelíden föltünedezett előtte a nagy sziklatemplom képe, amint ott hever előtte a századik lépcsőfokon, pöffedt lábait mutogatja és alamizsnáért könyörög. Szinte kedvet érzett a forró lépcsőkön való aszalódásra, a sok száz koldustárs meséjének magábaszívására. Ott megpihenhet halszeme, pöffedt lába és sípoló melle. így gondolkozott és még éjfél előtt kunyhója elé ért. Harmadik fia sírt, az első meg ott ült a kunyhó küszöbén szótlanul, a sötétben is világító meredt szemekkel. Az öreg megtapogatta és csöndesen kérdezte: — Miért sír a kisfiú? — Mert elment az anyja. — Hová ment éjszaka? — Az este ment el... hajósok jöttek, azokkal ment el. Kis hajóra szálltak, arra mentek keletre. Énekeltek, pipáztak meg ittak. A fáradt ember most már magát tapogatta végig, hogy nem játszik-e vele gonosz álom, aztán csöndesen rebegték a lila ajkak: — Ez a fekete gyalázat. Lehajtotta bunkós fejét és tudta, hogy mit kell cselekednie. Vállára vette síró kisfiát és megindult vele a dombokon, hegyeken keresztül. Két nap, két éjjel gyalogolt, míg elérte a nagy sziklatemplomot. Száz lépcsőn szelíden fölsétált, végigment tizenkét folyosón, kilenc termen és az utolsó aranyosban letette a gyereket egy iszonyatos tekintetű isten oltárára. — Ez a harmadik kisfiam, — szólt bizalommal a kőbálványhoz — reád bízom. Azzal otthagyta az alvó fiúcskát és mikor lement a száz lépcsőn, nehéz lépteit hazafelé fordította. A déli nap nyilas ragyogásában ért a tenger partjára. Nyugodtan fölkészülődött a leszállásra. Csónakba ült, nagy követ tett a csónak fenekére és kievezett olyan messzire, ameddig fáradt karjai bírták. A követ a derekára kötötte, görbe kését szájába vette, aztán megloccsant utána fehéren a mélyvíz. Sokáig haladt lefelé, végre mégis puha fövenyt, lágy füveket ért. Fáradt tagjai elterültek a szelíd ágyon. Bal karját feje alá helyezte és fölnézett a vizek derengő magasságába. Már semmi sem kötötte össze a vizek fölötti világgal, csak az a kevés levegő, amit odafönt a déli verőn szívott be. Hanyattfekve három buborékban fújta ki az éltető lelket. Az első buboréknál eszébe jutott az első fia, aki olyan szép, mint a napsugár, a másodiknál a középsőre gondolt, akit a hajópagodák fehérarcú idegenei táplálnak, a harmadiknál pedig biztos volt, hogy legkisebb fiát kegyesen kegyébe vette az iszonyatos szemű isten. Mikor már elszállt az utolsó buborék is, boldogan lehunyta fáradt halszemét, és a görbe késsel kiontotta belső részeit. OZSVALD ÁRPÁD versei Őszi cirkusz Szivárvány ruhában két kicsi harlekin aranykék gömbön menüettet táncol. A háttérben egy bús szemű ló egykedvűen nézi a véget nem érő előadást. Ónos eső kopog a ponyván, nyitott esernyők szállnak a kupola végtelen magasába... Az óriáskígyó megborzong az idomárnő meztelen hátán. A majom frakkban és keménykalapban tapsol a mindig hasra eső, nagyhasú, szomorú bohócnak. És az ónos, álmos eső egyre csak kopog, kopog — de már senki nem felel... Művirágok között a szőke lány, Chopint játszik a zongorán. Áh itat \ül az arcokon, a teremben méla csönd honol, a magasból arany fénysugár zúdul hajára, mikor meghajol, szája szélén egy csöpp mosoly... Szkukálek Lajos rajza A HÉT 17
