A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-11 / 50. szám
EGTAJAK Kóstoló a magyar novellairodalomból TÖRÖK GYULA A halszemű három fia (1883—1918) A déli nap nyilas ragyogásában, mikor harmadszor bukott fel a tízöles mélyvízből, megrázta magát és megtapogatta dohánybarna bőrét. Kutató ujjai végigfutkároztak karjain, derekán és combjain siklottak lefelé. A térdhajlás alatt megállották és izgatottan tapogattak valami duzzadt csomókat erős ikráján. Görcsös erek hurkolódtak a bőre alatt és úgy pattogtak, mintha ki akartak volna csattanni. Riadt halszemei, amelyek mereven tekingettek szét a mélyvizek mélyén is, megzavarodva forogtak; a sötét érgörcsök zeg-zugairól a zöld tenger, a sárgás ég és a szőke föveny felé fordultak, mintha segítségért vagy vigasztalásért könyörögnének. A vizek szörnyetegeivel vívott csatákban is nyugodt szíve hirtelen összehúzódott kemény ököl módjára, aztán verni kezdett oly szaporán, mint ahogyan a dob pereg. — Ez a nyomorúság — rebegtek a lila ajkak és remegni kezdtek. Sohasem gondolt rája, de most tisztán emlékezett, hogy húsz vagy ki tudja, hány esztendővel ezelőtt, ilyen sötét jeleket látott az apja lábain és karjain is. Már hetek óta nehéznek érezte magát a víz alatt, de azt hitte, hogy elmúlik a baj és megint fürgén, vidáman fog sürögni a hússzínú koráitok és zöld kagylók után, mint a csikóhal. A sötét jelek azonban mást mondanak, a nyomorúság betűi, amelyeket mindenki el tud olvasni, még az is, aki sohasem tanult jelképes vonalakat róni. Lehajtotta bunkós fejét és elhatározta, hogy egy szót se szól senkinek, az asszonynak se. Este elment a gazdájához, elkéredzkedett tőle egy éjszakára meg egy napra, aztan a pálmaerdőkön át megindult a kikötő felé, ahol a parttól nem messze olyan hajók állanak, akár egy pagoda, vagy sziklatemplom, esténként ragyognak a sok fényes lámpástól és a tetejükön muzsikálnak az idegen emberek. Ment, ment nehezedő, pöffedő lábakkal és hajnalra odaért. A kőparton leült, lábait a langyos tengervízben áztatta. A messzeségben fehéren ragyogtak a vitorlák, lomha nagy hajók haladtak fekete füstzászlóval. Szemközt az ébredő hajókon nyüzsögtek a fehérképű idegenek. Kihajoltak a korlátokon, a reggeli nap megcsillant az apró, kerek ércdarabokon, amelyeket a víz felé dobtak. Valahányszor egy-egy fényes karika megcsapta a zöld víz hátát, fölpattant egy pár apró gyerek és utána ugrott. A pálmaerdőkön át jött ember pillanatra elfeledte a fekete jeleket, tátott szájjal gyönyörködött a mezítelen kölykökben, akik ha ismét felbukkant kerek fejük, diadalmas ordítozással mutatták két ujjuk között a messzi országokból való fényes ércdarabokat. Különösen az egyiket figyelte. Bunkófeje, széles melle, hosszú karja volt, úgy ugrott, mint a lapos kő a vízen, az átlátszó hullámok mélyén nyilsebesen siklott, mint a kis halak a sekélyben és ha kiugrott a kőpartra a leghangosabban üvöltött. Fényes barna bőre ragyogott, tekintete szüntelen futkározott, gyöngyfogai világítottak, ha nevetett, vagy szájába rejtette a pénzt. Olyan szép volt, mint a napsugár. — Ez az, — mondta magában a lábait áztató ember — az én gyönyörű kisfiam. A halszemek megnedvesedtek. Két esztendeje nem látta már a gyermeket és alig ismert rája. Két esztendeje hozta ide egy éjszaka a pálmaerdőkön át, mert odahaza nagyon sokat evett a fiú és félni lehetett, hogy nem marad elég az anyjának, kisebbik testvérének és a legapróbbnak, aki éppen akkor született. A gazda kutyául fizetett, a kagylók mintha fogyóban lettek volna, a koraitok nem hajtottak ritka színezetű ágbogokat, a tartomány belső részei felől éhínség híre érkezett és csak a sárga hasú cápák szaporodtak. Itt a nagy kikötőben biztosan megél a kisfiú, még a hulladékokból is, hát vállára emelte és estétől hajnalig elgyalogolt vele idáig. Megsimogatta a fejét, mikor a kőpartra állította, azután hirtelen megugrott, eltűnt a forgatagban, nehogy a gyerek utánaszaladjon. így csinált vele is az apja valaha, jól tudta.hát a módját, mint cselekedjék, jól tudta, hogy a 16 A HÉT . POLAK ILLUSZTRÁCIÓJA
