A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-27 / 48. szám
MINERVA Teleszerviz A vevőkészülék Legyen hagyományos képernyőjű vagy akár sarkított képes vevőkészülékünk, minden esetben valamilyen módon át kell alakítanunk az elektromágneses hullámok formájában érkező adást látható képpé és hallható hanggá. Tévénk legfontosabb tartozéka a vevőantenna. Ennek ellenére a legtöbbször alig szentelünk neki figyelmet, holott sokszor már itt eldől az adás műszaki minősége. A Michael Faraday által feltalált elektromágneses indukció elvén működő antenna dipólusában a beérkezett hullámok villamos rezgéseket keltenek. Amennyiben rossz hatásfokkal dolgozik vagy túl távoli, gyenge adót kénytelen venni, a legtökéletesebb készülék sem korrigálhatja ezt a hibát. Színes készüléktulajdonosok — ha jó minőségű vételt szeretnének — ne kísérletezzenek antennakészítéssel és -felállítással, ezt feltétlenül bízzák szakemberre. Már csak azért is, mert olykor egy tetőtéren belül is különbözőek lehetnek a vételi lehetőségek. A nagyon rövid hullámhosszú — VHF és UHF — rezgések az ionoszférán áthatolnak, viszont a környező természeti és műtárgyakról (hegyek, dombok, magas épületek, hidak stb.) visszaverődnek. Emiatt a szakember a térerősségmérő műszere segítségével beméri az egész tetőteret, meghatározva, melyik ponton a legoptimálisabb a vétel. Megfelelő előerősítőket használ a gyenge adáshoz, a túl nagy térerősségűt csillapító egységekkel (ún. T- és Pi-tagokkal) csökkenti. Még a legbonyolultabb tévékészülék is három fő egységből áll. A bemenő egység a nagyfrekvenciás áramköröket és a hangegységet tartalmazza. Ide tartoznak a hangoló áramkörök — a csatornaváltó — is. Amikor a készülék áramkörei berezegnek (rezonálnak) a keresett adó vivőfrekvenciájára, foghatóvá válik a műsor. Legelőször is a hangot és a képet kell szétválasztani (a vivőhullámokról leemelni), majd ezek külön útra terelődnek. Egyszerűbb a hang esete: erősítés után a hangszóróba kerül. Sokkal nehezeb dolga van a készüléknek a képpel: a dekóder arra szolgál, hogy a fekete-fehér (Y) és a két különbözeti színjeiből (R-Y, B-Y) elkészítse a három alapszínt (R, G, B), ahogyan azt Goldmark C. Péter munkatársai eredetileg kitalálták. A dekóderek számától és műszaki megoldásától függ, hogy hányfajta adást tud színesben ábrázolni a készülék képernyője. A régi szovjet tévék csak SECAM dekóderrel vannak ellátva, amiatt a többi színes adást csak fekete-fehérben tudják megjeleníteni. Nálunk legelterjedtebbek a SECAMPAL dekóderes készülékek, amelyek mind az OIRT, mind a CCIR szabvány szerint képesek működni. Elvétve találkozhatunk a MULTI rendszerű — általában japán gyártmányú — vevőkészülékkel is, ennek műszaki megoldása lehetővé teszi az NTSC adás, illetve az FCC szabvány valamelyik változatának vételét is. A képalkotó egység egyrészt a hasznos képinformációt erősíti fel, majd a képernyőre vetíti, másrészt a dekóderben leválasztott szinkronjelek segítségével vezérli a képcső eltérítő tekercseit, hogy létrejöjjön a stúdió és készülékünk elektronsugarának az együttfutása, amely a képet rajzolja ki. A hagyományos tévékészülék abban különbözik a vetítettképestől, hogy az egyes színinformációt hordozó villamos jelek az előbbi esetében a három (R, G, B) elektronágyú sugarát modulálják (változtatják az erősségét futás közben), míg az utóbbinál három kisméretű képernyőn alakul ki külön-külön a piros, kék és zöld kép. Amennyiben ezek nagyfeszültség (több tízezer volt) alatt működnek, és elektronsokszorozóval vannak ellátva, olyan nagy fényerőre tesznek szert, hogy akár nyolc méter átlójú színes képet adnak, amely közönséges vetítővásznon vagy akár fehér falon is megjeleníthető. Sokszor felmerül a kérdés, miért olyan élénkek a tévéképen látható színek. Sajnos a képernyő világitó pontocskáinak fizikai tulajdonságai, valamint a villamos rezgésekké átalakított optikai kép frekvenciájának behatárolása (ez legtöbb 8 MHz az OIRT szabványnál, a többi norma ennél kevesebbet használ) azt eredményezi, hogy a CIE által felállított színháromszögnek mindössze belső egyharmadát tudjuk a tóvéképpel továbbítani, ami a színgazdagságot csökkenti. Gondoljunk csak bele, a természetben látott színek és -árnyalatok kétharmada egyszerűen nem jelenik meg tévénkén! Sokkal rosszabb a helyzet a képélesség esetében, hiszen bármekkora is a kép, az csak 575 aktív sorból áll — a többi a szinkronjelek átvitelére szolgál — , mindez csak a CCIR és OIRT szabványra érvényes, tekintve, hogy az FCC és az angol BBC esetében ez jóval kevesebb. Különösen a vetített kép esetében szembetűnő ez a hiányosság. Emiatt kísérleteznek a kétszeres képsorszámmal dolgozó HDTV (High Definition TV) bevezetésével, viszont ez többletköltséget jelent a tévétársaságok számára. Ráadásul sokan — elsősorban a japánok — a képméret megváltoztatását is szorgalmazzák — a szélesvásznú film mintájára —, ez viszont nem kevesebbet jelent, mint hogy a jelenlegi készülékeket a szemétdombra kellene vetni, hiszen az új rendszer inkompatibilis lenne az eddigi rendszerekkel. Közbülső megoldásként megjelent a piacon a Match Line készüléktípus — na:unk a Philips gyártmány ismert —, amely az eddigi képsorokat látszólag megkettőzi, úgy működik, mintha 100 Hz-es hálózatra lenne kapcsolva. Ezzel a látott kép élesebb, mint a hagyományos tévénél, viszont életlenebb a HDTV-nél. Óriási előnye, hogy minden jelenlegi műsor nézhető rajta. Nem túl rózsás a helyzet az árnyalatok (kontraszt) visszaadásánál. Még a nem túl tökéletes mozifilm is háromszor nagyobb kontraszté a tévéképnél, a természetben előforduló és általunk érzékelt árnyalatokról nem is beszélve. A felsorolt okok miatt a televíziós kép az elkövetkező években-évtizedekben aligha vetekedhet a színes filmmel, amely — mint említettük — műszaki jellemzőiben kétszer-háromszor múlja felül az elektronikus úton előállított képet. Ozogány Ernő 20 A HÉT
