A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-27 / 48. szám
katolikusnak neveltek, de most már, alig merem bevallani, sokkal nyitottabb vagyok. Túl sokat olvastam, ez lehet a baj."), a kertészkedésről ("Magam termesztek, savanyítok: rá vagyok szorulva."). Végül: — Ne haragudjon, hogy ennyit fecsegtem. Fogalma sincs róla, mekkora öröm ez nekem. De már régen le kellett volna feküdnie. És nekem is. Felkísért az emeletre, s miután kényelmesen bevackoltam magam a duplaágyba, a mennyei libatollas dunyhák alá, még visszajött jó éjszakát, szép álmokat kívánni. Én meg csak feküdtem nyitott szemmel, és azt gondoltam: micsoda élmény — egy öregasszony, aki egyedül éldegél a rengetegben, éjnek évadján idegen férfi kopog az ajtaján, és ő nemcsak hogy kinyitja, hanem még kedvesen be is invitálja, menedéket nyújt neki. Énnekem az ő helyében aligha lett volna hozzá bátorságom — a nagylelkűségéről nem is beszélve. Másnap reggelivel fogadott a konyhában. Kávé, forró, cukros-tejfölös zabkása; nagyon éhes voltam, ízlett is nagyon. A konyha rosszabb állapotban volt, mint a ház többi része: a tűzhely, a bolondul dohogó hűtőszekrény, minden mintha abban a percben akarta volna kilehelni a lelkét. Kivéve egy hatalmas, többé-kevésbé modern tárgyat, a helyiség sarkában álló mélyhűtőt. Az öregasszony egyre csacsogott: — Szeretem a madarakat. Úgy bánt, hogy télen nem szórhatok ki nekik egy kis kenyérmorzsát. De hát nem gyűjthetem ide őket a ház köré. Tudja, a macskák .miatt. Maga szereti a macskákat? — Igen, volt is egy Torna nevű sziámi macskám. Tizenkét esztendőt megélt, és mindenhová együtt mentünk. A világon mindenhová. Amikor megdöglött, nem volt szívem másikat venni. — Akkor maga meg fog érteni engem — mondta, azzal odavezetett a mélyhűtőhöz, és kinyitotta. Teli volt macskával: tökéletesen tartósított, fagyott macskák voltak benne egymásra púpozva—tucatjával. Furcsa érzés volt elnézni őket. — Az én öreg barátaim. Megboldogult öreg barátaim. Képtelen lettem volna örökre elveszíteni őket. — Nevetve hozzátette: — Most biztosan habókosnak tart. Habókos. Igen, habókos, gondoltam, ahogy a szürke ég alatt a főút felé ballagtam, amit ő mutatott meg nekem. De világít: fény egy ablakban. Gy. Horváth László fordítása Fotó: Könözsi Babits Mihály November Olyan lesz az ég, mintha az angyalok becsukták volna a homályüveges ablakokat valami mennyei fürdőszobában s megeresztenék a zuhany csapjait. Az utcákon nagy tócsák fénylenek, s elgondolom, hogy a kis hegyi ház, ahol a nyáron laktam fény és virágok közt, most egyedül áll, messze a világ végén, bezárva a zápor börtönrácsaival, s a töménytelen sár puszta tengerében. Meztelenül fürdőnek most a fák, de ez nem a hús meztelensége, hanem a csontvázé. Mit lehet még szeretni ebben a kietlen hónapban? A föld az ég aléltabb tájaira fordul, s valahol útban már a puhaléptű fehér tigris a tél. Én ebben a hónapban születtem! November nem hálás nekem és nem mutatja jó anyának magát. Kiszáradt emlőjű anya ő, rőzsegyűjtő öregasszony, de rőzséje is nedves és hideg. Mégis valahogy tudom én szeretni még őt is: valamit ő is ad. Embervoltom örömére ébreszt ő is: milyen dicső dolog is embernek lenni! Nem feküdni le a medvékkel téli álomra, meleg és fényes barlangokat építeni, bosszantó fénysugarakat küldeni November náthás orra alá, a beborult égbe, s élni, élvezni, szeretni, s ha már testünk a barlangba szorul, szellemünkkel legalább magasabb csúcsokra kapaszkodni, mint a lomha nyár álmos óráiban... Ezt szeretném írni November dicsőségére; de ma egy szegény ember bús lakását láttam, hideg tűzhelynél didergő gyermekekkel beszéltem, kóborló hajléktalanokkal találkoztam, — s nem merem többé dicsérni sem Novembert, sem egyáltalában az Embert. Fotó: Prikler---------------------------------------------------------------------\ Gál Sándor versei csontomba költözik a tél nincs túl s innen se már megzsugorodott a tér havazik a kétszeres halál az értelem szava mit se ér röpköd kívül a huhogás bagolyszárny zizzen csend alatt igenei benne a tagadás s vonul a csontfehér csapat holdsugár villan kaszaél árnyakból támadó zene csontomba költözik a tél irgalmas fehér istene a következő halál a mészszagú szoba láng-fehér és súlyos mint a vak idő nyomodba jár a szajha-éj sorsszabta lánc követhető te vagy ismét és újra: egyedül s már nem a fájás s nem a láz hanem ami őrizne — belül nem ami hontalanságba aláz egy fuvallat alkony őszidő ahogy megfordul benne a táj aki él többször megölhető vár a következő halál nyárvég a falombok megzsugorodtak feketén ég bennük az idő következetesen és némán munkál a halál rendje aki kérdező volt elhallgatott hisz veszni így a szebb és süllyedni jövőtleniil a zöld lángok perzselésében ím a lerombolt láthatár tántorognak kínban a hegyek virradattól sötétedik s hátrál önmagát keresve a lélek lábatlan szél a lálxitlan szél megzizeg odvasodnak a nappalok ami nincs az a tied virágok lángját olthatod ha van még virág az őszelőn s láng mely belül fellobog fáradt nap áll a deleiéin s megfeketedett csillagok emelkedik a semmi-lét gyürkőzik magát veszejtve ki tudja mi volt itt a tét pénz nő vagy talmi eszme s ha megpendíti még egy húr belül akárha levél zizzen ott alá a lábatlan szél is elül mintha a csendet mondaná _________________________________________ EGTAJAK A HÉT 17
