A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-11-20 / 47. szám

ÉGTÁJAK Jókai Anna* Tavaszi hó Váratlanul jött az áprilisi havazás — szürkésbarna, jellegéből kivetkezett tél után. Egészen estig úgy látszott, ez is csak olyan nap, mint ekkortájt a többi: felhővel, széllel és néhány gyorsan elnyelt fényvillanással. Vagyis szabályosan sze­szélyes; szimplán idegesítő. A program is ehhez igazodott: a gimnázium vertikális ifjúsági szervezetei meghirdették szoká­sos délutáni összejöveteleiket, két cso­portnak, a pinceklubban. A "Dinosza­urusz” és a "Galaktika" tagjai el is jöttek, hiányos létszámmal, de az egymás iránti kellemesen feszítő ellenszenvvel. Ezt nevezték "nemes versengésnek". A "dinoszauruszok" történelmi érdeklő­désből, a "galaktikások" a fantasztikum­hoz vonzódva társultak együvé, a múlt, illetve a jövő kutatását tekintették külön feladatuknak. A valóságban úgyis csak a jelen apró-cseprő bajaira futotta, az éppen aktuális hivatalos ügyek fölzabálták az időt. A megkülönböztető jelölés teljesen felesleges volt. A hiányzó tartalmat a föl-föllángoló, ügyesen leplezett és igazi ok nélküli (ezért oly szórakoztató) gyűlöl­ködés helyettesítette. Remekül értettek ahhoz, hogy egymás munkájában fölfe­dezzék a hibát s az eredményeket kölcsönösen lekicsinyeljék. Mindezt azon­ban, mentségükre, mellékesen művelték; lekötötte őket a sport, a buli és bármily hihetetlen: a tanulás. Itt sokat kellett tanulni. Kiemelt iskola volt, a tanári kar ragaszkodott hozzá, hogy érettségi után csupa elit fej épüljön be a világba: egyetem, aztán kutatólabor, művészi kar­rier, politikai pálya — itt senki nem adta ennél alább. Kivételes szerencse és kivételes pro­tekció kellett ahhoz, hogy ifjabb Kerék Jóskát négy évvel ezelőtt fölvegyék ebbe a gimnáziumba. Egyetlen objektív érv szólt mellette, a nyolc általános végig színjeles bizonyítványa. Származása azonban a lehető legelőnytelenebb, anyja manikűrös, apja pedikűrös, igaz, már mindkettő szövetkezetben. De minden rosszban van valami jó: idősebb Kerék Jóskához járt az igazgató, rendszeres kezelésre, ké­nyes benőtt körömmel ortopéd lábujján. Egy ilyen benőtt köröm nagy disznósá­­gokra képes, szakszerű ápolása majdnem orvosi munka. Pancser kézből mehet is a vendég egyenest a sebészetre, köröm­leválasztás és egyéb szörnyűségek... Idősebb Kerék Jóska az igazgatónak mindezt szerény öntudattal, de többször is emlegette. Az igazgató ezek után fogadta a fiút, elbeszélgetett vele, sokallta ugyan az ifjabb Kerék szokatlan individu­alizmusra mutató egyes szám első sze­­mélyű, nagy nyomatókkal ejtett, ragozott formába rejtett személyes névmásait (az én véleményem, ami engem illet, ami nekem fontos, ón úgy gondolom, ami az enyém, azt keresem), de mire való a kollektíva, ha nem az ilyen vadhajtások lenyesegetésére éppen. — Csak óvatosan, Jóska mester — mondta hát, miközben föláztatott lábát az apa ölébe helyezte —, a húsból ki ne vágjon... Átvesszük a gyereket. Tehetsé­ges. Kerék Jóska harmadikig tartotta a kitűnőt, harmadikban azonban megbolon­dult, a matematikára, fizikára és a magyarra vetette magát, e tárgyakból túlszárnyalta a tanárait is; a többiből viszont ímmel-ámmal, csak a közepes és a jó erejéig produkált. — Rejtély — mondta az igazgató, és félénken vissza-visszahúzta a lábujját idősebb Kerék csipeszfogója elől —, nincs ebben logika, Jóska mester... mert hogy külön humán érdeklődés vagy fordítva: tipikus. De az a káosz: innen is, onnan is választott valamit...I Ez csak makacs­ság, jellembeli anarchia. Ma különösen érzékeny a körmöm, Jóskám. — Az átmenetet érzi, igazgató úr. Váltás. Melegfront vagy még hidegebb. A gyereket pedig majd kézbe veszem. Könnyelmű ígéret. — Ti azt hiszitek, ón is kuncsaft vagyok — mondta Jóska. — Anya finom bőrol­­lócskával körülcsipkózne, te pedig pen­gével kaparnál le rólam minden kemé­­nyedóst. Aztán jöhet a reszelés, simára! — Ugyan — csitította Micus anyu —, csak arra kérlek, csinálj úgy... mintha jobban érdeklődnél... legalább csinálj úgy! — Nem — ellenkezett Jóska apu —, semmi színlelés. Változtass a karaktere­den, amíg fiatal vagy és hajlékony, addig. — Hát nem pontosan definiáltam...? De ti egyáltalán nem értitek, amit beszélek. Nincsenek szonos jelzéseink. — Mit locsogsz? — A szülők őszintén és szánalmasan kétségbeestek. Ifjabb Jóska szerette őket, és már-már úgy vélte, ő felelős értük. De nem találta lelki szótárában a fordítást: hogyan ma­gyarázza el? Hiszen éppen az egymástól legtávolabbnak látszó tudásanyagok összekapcsolásában van a menekedós, a továbblépés reménye. A matematika tiszta és ősi, a fizika befejezhetetlen; ismerete segít az irodalom szennyezett­ségén és avultságán — segít a hazug­ságra kaptatott nyelvezeten. Gyermekkorában gyakran megfordult a manikűrszalonban, és munkálkodó apjá­hoz is beugrott néha. Undorodott a kezektől — a lábakat viszont szánta. A kezekből a gyűrűk ábrándították ki: három, négy briliáns nagyon öreg, ráncos, máj­foltos ujjakon, a fiatalabbján lógó-libegő bizsuszörnyek. A lábak, a talpak legalább őszinték. Nyomorodottak, bütykösek, fáj­dalmas tyúkszemet érlelők — védtelenül kiszolgáltatottak, ahogy ide-oda buknak a fehér kötény alján. A manikűrhöz nem lett volna türelme, a pedikűrhöz alázata hiányzott. Valószínűleg orvos sem lesz, bár az apa ezért taníttatta. — Értsd meg. Én nem vagyok a te folytatásod — próbálkozott ezen az áprilisi reggelen ifjabb Jóska. — Hiába szeretlek és hiába szeretsz. Senki se folytatása senkinek. Ravasz öncsalás, ámítás. A hanyatlók utolsó vigasza. Mindenki a maga lehetősége. Amit te elrontottál, velem nem javíttathatod ki. — Jó, hát így! — üvöltött idősebb Jóska, és feltópte a telefonkagylót. — Kerék József... melyik? Melyik? Az öreg... a sír szóién. Egy két ilyen látványos buggyanás ne­gyedévenként, különben békésen csordo­gált a családi élet. A fiú fölvette kedvenc tárgyai közé az elhallgatás tanát. Micus anyu óvta a látszatot: szóltóben-hosszá­­ban áradozott, már-már ritkaság a maiak között egy ilyen rendes gyerek... Jóska apu pedig szilárdan hitte, a gondolkodás betegség, kinövi az ember, ahogy az idő halad. Ez az áprilisi ifjúsági "foglalkozás" túlszárnyalta a szülők optimizmusát is. Négy órát beszéltek, egyetlen gondolat nélkül. Nem kényszerből, csak szokásból. A "dinoszauruszok" várták, hogy a "ga­laktikások" unják el előbb. A "galaktiká­sok" a "dinoszauruszokat" akarták kiböj­­tölni. A brosúrák fölolvasása különben is pihentető. Olajozott síneken üres vagon szalad, a váltók automatikusak és a jelző mindig szabadra állítva. A pinceklubban jobbra-balra két lyuk nyílt ("klubszoba") nyers téglafallal. Har­minc lépcső vezetett lefelé, egy szellőző­rács helyettesítette az ablakot, s ötszínű (piros, lila, kék, zöld és sárga) lámpakörték világítottak. Még véletlenül se szűrődhetett be természetes fény. Nyáron befülledt a levegő, télen előkúszott a régi óvóhely nyirkossága. Kilenckor füstölte ki őket a dolgozók gimnáziuma. A megjegyzésekkel. Ahogy rájuk nyitogattak, hogy mennének már az édes jó anyjukba. Bezzeg ráérnek estig pofázni, egyik sem kel hajnali négykor. Börtöncella ez a divatos klubrendszer, de hát ezek a börtönt csak hírből ismerik. Lassan cihelődtek. Leplezték indulatai­kat. "Haver, öcsi, bátyó", mondogatták, elvegyültek a szűk lépcsősoron. Kölcsö­nösen tudománytalannak, infantilisnak bé­lyegezték érdeklődési körüket, anélkül hogy valaha érdemben vitatkoztak volna róla. Ásítóan egyformának látszott minden: egyformán nézett a tablókon élő és halott. Kifárasztotta az agyukat a semmiben tett vízszintes séta. Egy rakáson tülekedtek

Next

/
Oldalképek
Tartalom