A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-20 / 47. szám
EGTAJAK kifelé, mímelték a cselekvőkedvet. Könnyed izomgyakorlattal nyitották a magas kilincsei, megereszkedetten nehéz iskolakaput. Megtorpantak. Az utolsó kilépők még oda-odakoccantak az első hátához, lódultak egy kicsit a testek, azután másod - percnyi élőképbe rögzítette őket a váratlan áhitat. Amíg a pincében penészedtek — idekünn leesett a hó. És hullik, hullik most is hullik, közepes nagyságú, sűrűn tapadó pelyhekben. Egy-egy kristály a szempillán megakadt, furcsa alakzatokba olvadt a táj, és csupa szikra, csupa fehér izzás, ismeretlen lett az ismerős utca. Néptelenné tisztult a környék: mintha megijedtek volna az emberek a természet ekkora fegyelmezetlenségétől, visszavonultak otthonaikba, és üveg mögül kémlelték a bosszantó csodát. — De hát ez gyönyörű! — kiáltotta Kerék Jóska. Megbolydult, toporgott, ujjongott a sereg. Hersegett talpuk alatt a talaj, elkapta őket az elkerülhetetlen kegyetlenség mámora: jelet ütni a szűz hóba... egyáltalán, csinálni valamit! Senki sem kezdeményezett, egyszerre ugrottak szanaszét, alsókarjukkal lesöpörték az autók tetejéről a vastag hópárnát, a csomagtartókra, motorházra ujjuk hegyével rajzolták ártalmatlan felszólításaikat: Előre, magyarok; fuj, fuj; hajrá; éljen az éljen; aki írta, hülye... Rikoltoztak, találomra gyömöszölték egymás nyakába az összemarkolt havat, azután fölzárkóztak, már külön a két csapat a jobb és a bal oldali járdaszegélynél, fedezéket se keresve, fiúk és lányok együtt, gyúrták a labdákat. Röpültek, puffantak a hógolyók. Néhányan fölhemperedtek, visítottak az élvezettől. Minden gyűlölet eltűnt belőlük, senki sem akart legyőzni senkit, egyetlen árva követ se bújtattak a gombócba. Végül teljesen összekeveredtek, mindenki mosdatott mindenkit, és közben hullott, hullott rájuk az ég csillámpora. Elfeledték osztályukat, nemüket, szerelmes a szerelmesét, kiejtette őket az idő, szállt, szállt, kavargott a világ, nyelvük hegyével fogták föl a menny hideg ostyalapocskáit, s nem akarták hallani az átváltozás révületében, hogy már itt is, ott is nyílnak az ablakok, s már lesben állnak az izgatott kocsitulajdonosok, vízzel teli vödörrel. — Hó! — ordította egy agresszív basszus —, nem kotródtok innen? Betöritek az üveget, rohadt huligánok! — Már a tévét se nézheti nyugton az ember. Ez a lárma... Csupa állati hang!!! — fölzárkózott a hisztérikus szoprán is. — Akadályozzák a forgalmat. Részegek! — Ahelyett, hogy lapátot fognának... — Lapátot, ezek...? Büdös a munka, asszonyom, csak a balhé... Ők nem akarták tudomásul venni. Annyira szép volt az öröm. Annyira rendkívüli. — Egy kis víz a pofátokba... ha úgy szeretitek ezt a nyavalyás havat... Kerék Jóska nem ugrott elég gyorsan félre. A lé végigcsurgott a fején; undorítóan síkos volt — mintha mocskos rongyot áztattak volna benne. A hó is megolvadt, elszomorodott. De csak azért is! — még próbálkoztak. Lassabban röpültek a labdák, a csillogás bepárásodott. — Nem értitek, gyerekek? — az egyik első emeleti ablakból megszólalt a tárgyilagos, majdnem nyájas bariton. — Oszoljatok. Alszanak a népek. Dolgozó emberek. Itt rend van. Nem értitek? Hívjuk a rendőrséget? Táguljatok szépen. Ez rosszabb volt, mint a víz vagy a szidalom. Csak néhány perc kellett, s már egymás előtt is röstelkedtek. Kirázták nyakukból a havat, leporolkodtak, úgyahogy. Szorosabbra húzták a sálat, fülre szorították ismét a sapkát. Zavartan elosontak, s nem tudták mi az, amit elfojtanak: a jogos düh vagy a jogos szégyen. Kerék Jóska hosszan toporgott az előszobában. Az átázott cipőt papucsra cserélte, vörös ujjaira a mosdóban meleg vizet csurgatott. Igyekezett a dzsekiből a gyanús foltokat kikefélni. — Hol voltál ilyen soká? — kérdezte Micus anyu, a konyhában. — Az omlett teljesen összeomlott... — Az omlett rom lett — mondta Jóska, és végre tudott röhögni. — Neked minden vicc, amikor az egész esti igyekezetem kárba veszett... — Hol kujtorogtál? — kérdezte az apja is, már a szobában. Hátra se fordult, a tévéhíradó harmadik kiadását nézte. Jóska a feneke alá csúsztatta az álindiai bőrzsámolyt. Halkan szortyant alatta a kiszorított levegő. Ette a hideg omlettet. Megszokásból rábámult a képre. Fiatal fiúk gépfegyverrel lökdösnek három-négy, zakós úriembert. Túszdráma. Ismét fiatal fiúk terepszínű ingben-nadrágban lőnek valahonnan valahova. Sivatagi gerillaharc. Arckép: letartóztatták a terrorbrigád két veszedelmes tagját, a fiú huszonkettő, a lány tizenkilenc. Azután fiatalok tömegben, transzparensek alatt, ütemesen rázzák az öklüket, az egyetemi épület körbefogva, könnygázbombák pufognak. Diáktüntetés. Apa — mondta hirtelen Jóska, és az üres tányért anyja kezébe nyomta. Megint röhögött. — Apa, itt még hógolyózni se leheti — Ja, fiam — sóhajtotta idősebb Kerék és elégedett volt ez a sóhajtás. — A rend az már ilyen. De ha neked ez kell... ez a "szabadság"... Tessék! — teátrálisan a képernyőre mutatott. — A választók! Jóska fölrúgta a zsámolyt. Bevágtatott a kisszobába. — Ennek mi baja? — A szülők eltűnődtek. — Túl jó a dolga, talán... Füleltek. Mintha tigris járna körbe-körbe odabenn, puha talpakon, behúzott körömmel, de egyre gyorsabban, és egyre keményebben a falnak ütőd ve. "Jöjj el, szabadság, te szülj nekem rendet..." — A mormolás erősödött, fokozódott, egészen a természetellenes harsányságig. "Jöjj el, szabadság, te szülj nekem rendet..." — De miért ordítja? — tűnődött Kerék. — Azt hiszi, így hatásosabb? — Hagyd — mondta Kerókné. — Készül a gyerek. Készül. Szkukálek Lajos grafikája * November 24-én tölti be 60. életévét Jókai Anna iró, a Magyar írószövetség elnöke A HÉT 17
