A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-20 / 47. szám
ÜZENETEK A FÉLMÚLTBÓL A PALACKPOSTA Tóth Látzló kapta az Idén a Fábrydíjat (a kép bal azélén), melletta Gél Séndor éa Górom bei Andrét látható Az idei Fábry Napokon — mit szépítsük a dolgot — sokan bizony egy kisebbfajta botrány kirobbanásától tartottak — vagy inkább ebben reménykedtek. Az elmúlt másfél esztendő irodalmi csatározásai, az irodalmi élet berkein i túlmutató — és helyenként meglehetősen alpári — polémiái sejteni engedték, hogy Kassán esetleg -elszabadulhatnak az indulatok, és Fábry ürügyén ismét produkálunk egy kis — politikummal jól megfűszerezett — dramolettet, amelynek főszerepeit nem lesz nehéz kiosztani. Szerencsére ettől a produkciótól megkíméltettünk, bár némi feszültség így is vibrált a levegőben, de túlzás lenne ezt felnagyítani. Véleményem szerint a Fábryról kialakított kép csakis úgy lehet teljes és hiteles, ha az életművével kapcsolatos kritikák és aggályok is kellő teret kapnak, és ezeket a véleményeket ugyanolyan türelemmel és figyelemmel hallgatjuk végig, mint az ezekkel vitatkozókat. Hizsnyai Zoltán, irodalmunk ügyeletes fenegyereke — akiről mellesleg kevesen tudják, hogy egyik legtehetségesebb fiatal költőnk — ezúttal visszafogott hangnemben szólt a témáról, s nem is annyira Fábryt bírálta, mint inkább a szlovákiai magyar irodalmat, különösen a prózát, amelyre alig talált dicsérő sza-Hlztnyal Zoltán Idaaé szomorúan hallgatja a bíráló megjegyzéaeket vakat. Szerinte prózaíróink zöme még a szakmai ismeretekkel is hadilábon áll, kézirataikkal bajlódva a szerkesztők vért izzadnak míg nyomdaképes szöveggé pofozzák azokat. Nem éppen hízelgő szavak, ez tagadhatatlan, és hírértéküket gyengíti, hogy nem konkrét személyekre és művekre vonatkoztak, de mégis elgondolkodtatóak és arra ösztönöznek, hogy a sommás megfogalmazás mögött rejtőző tényeket előbányásszuk. A szlovákiai magyar irodalmat behatóbban ismerők sok mindenben igazat adnak Hizsnyainak, azt a sugallatát viszont, hogy Fábry Zoltán helyett hasznosabb lenne Márai Sándort példaképül választanunk aligha szívlelhetjük meg, hiszen Márai élete és életműve még a beavatottabbak előtt is meglehetősen ismeretlen. Joggal a szemére vethető az is, hogy már a két háború közötti években nem igazán vállalt sorsközösséget az itt élő magyar kisebbséggel, s a második világháborút követően pedig elhagyta Magyarországot is, mert megérezte, hogy az ő életeszményével összeegyezhetetlen elvek és politikai elképzelések szerint alakulnak a viszonyok a térségben. De térjünk vissza Fábryhoz! Hizsnyai mindenekelőtt a kritikátlan tőmjénezést elégelte meg, s ehhez még akkor is joga volt, ha időközben olyan tények kerültek napvilágra Fábryval kapcsolatban, amelyek jelentősen módosítják a róla eddig kialakított képet, mégpedig előnyére. Az idei Fábry-di] kitüntetettje, Tóth László rendezte sajtó alá Fábry Zoltán korábban ismeretlen naplóját (Üresjárat), s ebből egyértelműen kiderül, hogy Fábrynak már a negyvenes években semmiféle illúziói riem voltak a kommunizmust illetően, és a sztálinizmust ugyanolyan sorscsapásnak tartotta, mint a hitleri fasizmust. A naplót olvasva döbbenünk rá, milyen iszonyatos csalódást jelentett számára mindaz, ami a háború után velünk, szlovákiai magyarokkal történt, és ez a szöveg új megvilágításba helyezi a később keletkezett Fábry-tanulmányokat is: kulcsként szolgál bizonyos kifejezések és fogalmak értelmezéséhez. Hizsnyainak alighanem nem is annyira a gondolkodó Fábryval van baja, mint inkább az író Fábryval, akiről még Batta György is kénytelen volt elismerni előadásában, hogy stílusán erősen érződött a német hatás, s igazából csak a hatvanas években sikerült eljutnia arra a szintre, amely egy magyar íróhoz nem méltatlan. Az eddigi legterjedelmesebb Fábrymonográfia szerzője, Fonod Zoltán összefoglalta azokat az új szempontokat, amelyek alapján Fábrynak a nemzetiségi kérdéshez való hozzáállását meg kell vizsgálnunk. Fónodot mindenképpen köszönet illeti a Fábry életmű sajtó alá rendezéséért, de épp azért, mert alapos ismerője ennek az oeuvre-nek óhatatlanul felvetődik a kérdés: Vajon nem lehetett-e volna hamarabb rábukkanni azokra a szövegekre és dokumentumokra, amelyek egészen más megvilágításba helyezik nemcsak Fábry 1945—194Ö közötti tevékenységét, hanem az egész korszak kisebbségi magyar szellemiségét? Tóth László szerint ezek a dokumentumok jobbára könnyen hozzáférhetőek voltak, elegendő lett volna csupán elindulni egy nyomon, és lépésről lépésre haladhattunk volna előre. Azzal természetesen mindenki tisztában van, hogy a kommunista diktatúrában aligha lehetett volna közzé tenni ezeket a szövegeket, de létezésükre talán utalni lehetett volna legalább azokban az összefoglalásokban, amelyek időnként napvilágot láttak az Irodalmi Szemlében. Görömbei András a naplóíró Fábryról szólva rámutatott arra, hogy nemcsak a megváltozott társadalmi légkör, hanem az időközben előkerült új tények is szükségessé teszik az eddig megváltoztathatatlannak hitt összegezések teljes átértékelését, de óva intett a rombolástól is, hiszen azért nem kevés mindaz, amit már eddig sikerült letenni az asztalra. Tóth László a hallgatás éveinek két másik nagy alakját — Szalatnai Rezsőt, és Peéry Rezsőt — idézte meg, s végérvényesen lerombolta azt a tévhitet, hogy 1945—194Ő között egyedül Fábry mert szót emelni a szlovákiai magyarság jogfosztása, megaláztatásai és üldöztetése miatt. Az új és az ismét előkerült dokumentumok és a korabeli magyarországi sajtóban is publikált (!) cikkek bizonyítják, hogy Fábry mellett mások is aktív szerepet vállaltak mind a csehszlovák, mind pedig a magyarországi közvélemény tájékoztatásában. Az újdonsült Fábry-dijast hallgatva azon tűnődtem, vajon sikerül-e most már mindent a megfelelő helyre tenni, megtaláljuk-e a helyes arányokat? Sokszor ugyanis nem a tények elhallgatása vagy nem ismerete volt a legnagyobb baj, hanem a tendenciózus értékelés, a különböző ideológiai prekoncepciók szülte arányeltolódások. Míg a két háború közötti korszak csehszlovákiai magyar baloldali sajtójáról több monográfia is megjelent az elmúlt években, az ennél jóval jelentősebb polgári és a kormány nemzetiségi politikáját erősen bíráló ellenzéki magyar lapokról szinte alig tud valamit a közvélemény. Némelyek számára ezért talán meglepetésként hatott G. Kovács László és Filep Tamás Gusztávelőadása, akik Szvatkó Pál tevékenységét és az általa alapított lapokat, köztük is mindé-