A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-09 / 41. szám
SZABADIDŐ Chris Pollack Az én szegény agyam Éveimnek száma: negyvenöt. Karcsú vagyok, de nem sovány, és azt állítják rólam, hogy végtelenül értelmes, toleráns ember benyomását keltem mindenkiben. A szerencse csillaga nem vett üldözőbe, de azért azt sem mondhatom, hogy a sors keze csak rám méri a csapásait. Ott vagyok valahol a sűrűjében, az egyszerű halandók között. Vagyis — éldegélek. A nőknél sohasem volt sikerem, fellépésem suta és bátortalan. Gyermekkoromban a matematika iránt éreztem vonzalmat, de azóta nagyot fordult velem a világ. Habár a logikát mint tudományt ma is értem. Fogékony vagyok az élet legapróbb rezzenéseire. A háborús években — csak azért említem, hogy bizonyos okozatokra rávilágítsak — éppen a pillanatban kutyagoltam át az egyik hídon, amikor a bombázó nem messze tőlem szórta le rakományát, a bombákat. Megsebesültem, s ez a sebesülés egyszerűen azt jelentette, hogy ón befejeztem a hadakozást az ellenséggel. Nem hallgathatom el: akkor agyrázkódást szenvedtem. Öt napig eszméletlenül feküdtem a tábori kórházban. Végül felráztak, felvették az adataimat, és közölték velem, hogy mehetek Isten hírével a hátországba. Az orvos megkérdezte: — Uram, hogy érzi magát? Megtörténik-e az, hogy duplán látja a dolgokat? És... hm... hogy is magyarázzam meg... A gondolatai nem keresztezik egymást? Nem érez valami nagy-nagy zűrt a koponyájában? Mit akar tőlem ez az orvos? "Izgalmas" betegségben szenvedhettem, semmi kétség. Az is lehet, hogy ezekkel a logikátlan kérdésekkel meg akart szabadulni tőlem, hiszen leírtak. Mars vissza a hátországba! Hát akkor menjünk minél előbb. Megnyugtattam az orvost, hogy minden rendben van, jóllehet akkor még nem tudtam, mi vár rám. Milyen szörnyű lidércek és rémlátások. Tíz év múlott el, s ekkor... ekkor jelentkezett először... az. A rádióm mellett ültem, és kénytelen voltam odafigyelni a bemondó szavára, aki azt mondta, hogy a Tom Mix névre hallgató ló elsőnek futott be a célba, tehát megnyerte a nagy versenyt. Néhány másodperccel később felébredtem álmomból. Csakhamar felfogtam, hogy olyan mélyen aludtam, mint a tenger, a rádiót pedig nem is hallgattam, mert a lakásomban nem tűrtem meg ezt a masinát. A derbit pedig másnap rendezték a lóversenypályán. Sohasem álltam szóba a bukmékerekkel, azt sem tudtam, hogy isszák-e vagy eszik a derbit. Mégis a klubom portásától megkérdeztem, hogy benevezett-e a versenyre egy olyan lovas, akinek a lovát Tom Mix néven vezetik. Igen, Tom Mix indul a derbin. Ö nyeri a versenyt, mondtam a portásnak. A verseny gyorsan eldőlt. Tom Mix győzött. Hat hónap múlott el. Már-már elfelejtettem az izgalmas lóversenyt és az azt megelőző álmot, amely megvalósult. Azután azonban — hogy úgy mondjam — megálmodtam egy szörnyűséges repülőg ép- szerencsétlen séget. Láttam, mindent láttam. A forró acél úgy sistergett, mint az égő kanóc. A gép körül lángolt az erdő. Jajveszékelő emberek futottak felém. Közöttük felfedeztem Rachelt is, akit jól ismertem. Vacakul éreztem magamat. Sokáig tétováztam, haboztam, de végül feltárcsáztam Rachelt, habár nem tudtam, hogy mit is kell most mondani. Helyettem Rachel vitte a szót. — Igazán csodálkozom, hogy éppen most hívsz fel — mondta. — Éppen csomagolok. — Hova utazol, Rachel? — Brian táviratozott. Azt akarja, hogy vele legyek. Holnap indul a repülőgép. Mindent megbocsátottam neki, mindent elfelejtek. Olyan bután viselkedtem. Szegény Brian... Igazságtalan voltam hozzá. Hallgattam. Igen, szólnom kellett volna, hogy... Kinevet. Egy bolondos álom, semmi több. Az újságok aztán bőséges terjedelemmel hozták a hírt a tragédiáról. Senki sem élte túl a katasztrófát. Tehát így állunk. Az agyamban felfordult a világ. Az ón koponyám egy szörnyű jövendőmondó. Látnok vagyok, a közeljövő látnoka. A harmadik "eset" aztán majdnem levett a lábamról. Van egy hobbim: a muzsika. Általában azt tartották rólam, hogy a zene alapos ismerője, tudója vagyok. Néha-néha előadást tartok a muzsikáról, s ezért szépen megfizetnek. Három hónappal ezelőtt igen érdekes meghívást kaptam. Vidékre szólítottak — Mr. Deakins kastélyába. Ott kell előadást tartanom a középkor templomi muzsikájáról. Azt ígérték, hogy a Deakins-uradalomban szállásolnak el, s mondhatom, hogy az állomáson a ház komornája igen szívélyesen fogadott. Megveregette az arcomat, betessékelt egy hatalmas kocsiba, és sokat beszélt. Többek között azt is közölte velem, hogy Mr. és Mrs. Deakins most éppen Velencében tartózkodnak, de estére már együtt lesznek valamennyien. Az időjárás azonban keresztülhúzta a számításokat, a gép nem repülhetett fel. Telefonon közölték, hogy másnap érkeznek, legyek nyugodt, erezzem magam otthon. Én persze éltem a jogaimmal, mert az a bizonyos komorná mindenben a rendelkezésemre állt. A vacsora után letelepedtem a televízió elé, és egy drámát néztem. Lefekvés előtt megittam néhány whiskyt. Nem tesz semmit, majd reggel előkészítem az előadás anyagát. Éjfél után kettőkor ébredtem fel: csupa víz voltam, izzadtam. Világosan láttam azonban, hogy mi történt a szobában. Az ágyban, az én ágyamon egy beteg hevert. Mellette, a szekrénykén és mindenütt orvosságos üvegek. Mindenütt orvossági Kinyílt az ajtó, és belépett az ápolónő. Fiatal és vonzó küllemű, de a mosolya nem volt rokonszenves. Hirtelen felemelte a párnát, és a beteg fejére szorította. Én rémülten felordítottam. Senki sem hallotta, hiszen álmodtam. A szép ápolónő levette áldozata fejéről a párnát, és elégedetten mosolygott. Tehát láttam egy gyilkosságot, a szemem előtt követték el. Marad a nagy kérdés: mikor követik el ezt a gyilkosságot? Vagy talán már el is követték? A vendéglátóim másnap megérkeztek. Nagyon kedvesek voltak hozzám, és bocsánatot kértek, amiért elkéstek. A teraszon üdvözöltük egymást. Deakins úr 65 éves lehetett, a felesége vagy 30 évvel fiatalabb. Hiszen ezt a nőt már láttam valaholl Igen — álmombanl Az ápolónő! Rögtön felismertem. Nekem úgy rémlett, hogy ugyancsak megörült, amikor megpillantott és megszorította a kezemet. Hát igen... világos... húsz évvel fiatalabb voltam, mint a férje. Valamivel később, az előadás után, elbeszélgettem egyik rajongómmal. Tőle megtudtam, hogy Vivian, Mr. Deakins második felesége. Az első három évvel ezelőtt távozott az élők sorából. A kötelező gyász után Deakins úr azonnal feleségül vette Viviant. A híres arisztokrata oltárhoz vezetett egy egyszerű ápolónőt, azt az ápolónőt, aki beteg felesége mellett őrködött. Hát nem romantikus? Nem megejtő? Gondolataimba mólyedve érkeztem ha-30 A HÉT
