A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-10 / 28. szám
Tolnai Lajos A Tógyer farkasa Nagy kutyaugatás verte fel a kastély udvarát A cselédek otthagyták munkájukat, és mindenik az istálló felé szaladt. — Mi az? Tolvaj? Már megint? — kiáltott le a kastély ura, egy csinos, barna körszakállas fiatalember. — Az a gaz Német János lesz. Mit lopott? Hozzátok ide. Mert a cselédek csak azt hallották a zajban, hogy hozzátok ide, egy juhászember vezette is a bűnöst. — Mi az ördög, te Tógyer, mit rejtegetsz te a bundád alatt? — Farkaskölyök, nagyságos uram — visított egy cselédasszony. — Farkas? Lássuk. És a nagyságos úr leszállóit a verandáról. Egy karcsú, nyúlánk farkaskölyök vetette villogó szemeit az uraságra. — Mit akarsz ezzel a farkassal, Tógyer? Te, ez veszett egy állat. — Nem az, nagyságos úr, szelíd ez, mint a bárány — szólt a juhászember, s leemelte nehéz, zsíros kalapját. — Ajándékba hoztad? — Nem én, csak eljött velem, és kísér mindig, mint a kutya. — No hát ezt a bestiát agyonütöd. — A világ minden kincséért sem. Fölnevelem. — De akkor nem maradsz nálam, Tógyer. Egy darabig nézett urára a juhász, s aztán lassan, vontatva mormogá: — Feleségem is meghalt, a két gyermekemet is elvitte a himlő, nekem most már ez mindenem. — Te bolond, de ha ez megnő, a bárányaidat, juhaidat, az egész nyájamat felfalja. — Nem teszi. Ugye nem teszed, Jóska? És a paraszt meghúzogatta a szép állat hosszú fülét. A farkas e kedveskedésre felkúszott a juhász mellére, s nyalni kezdte az orcáját — Hogy az isten verje meg — suttogták nyihogva-vihogva a cselédek, főképp az asszonyok, kik nem tudtak betelni egy igazi farkas nézésével. — Tógyer — fordult az uraság a juhászhoz —, ezt a fenevadat nem tarthatod meg. Farkas csak farkas marad, a végén tégedet is megöl. Ezer példát tudok rá. Lehúzzuk a bőrét, Wenczel kitömi. — Nem, nagyságos uram; nem adom semmiért — Akkor megválunk egymástól, Tógyer. — Nem bánom. — Nem bánod? Itt hagyod a jó helyedet? — Ha másképp nem maradhatnék. — Semmiképp sem. — Akkor hát én megyek. — Mindjárt? Ne légy ostoba. Becsületes, jó ember voltál mindig, Tógyer, az apámat is híven szolgáltad, nem szeretném, ha bolondot csinálnál. Gondold meg a dolgot. — Könyörgöm, meggondoltam. Én ettől a farkastól el nem szakadok — Megtartod? — Meg. — Megbolondultál, Tógyer. A nagy bánat — értem — elvette az eszedet; és hogy került hozzád ez a farkas? — Nem tudom, csak ezt találtam egy hajnalon a meghalt fiam bölcsőjében. — Te ostoba, csak nem gondolod, hogy ez a farkas... És nevetett az uraság. — Hát ha Isten azt akarta, hogy a Jóska lelke menjen belé? Hiszen úgy néz, úgy sír, úgy kér, úgy simogat. — Látom, elment az eszed. Karácsonyig maradhatsz: de akkor aztán vége minden érzékenykedésnek. A farkast megnyúzzuk. Most eredj. Tálasné adjon Tógyemek valami falnivalót, aztán egy Ids pálinkát is. A farkast meg ne lássam többet. Tógyer megfordult, s a farkaskölyökkel elballagott Az uraság nem sokat adott az egészre, tán el is felejtette rég, mikor karácsony estéjén beállított a kastély udvarába Tógyer, de a farkassal, amelyből ekkorra már egy derék, sötétszürke, fekete csíkú, pompás állat lett. — No, Tógyer, odaadod a farkast? — Nem. — Akkor mehetsz is. — Úgy akarom, csak a levelemet kérném, már el is szegődtem a havasokra a báróhoz. Kedvetlenül adta ki az uraság a juhász bizonyítványát, mert az emberrel mindig nagyon meg volt elégedve. — Beláthatod, Tógyer, hogy egy juhásznak farkast tartani őrültség. — Hát én ebből egy jó segítséget nevelek Sokáig nézett az uraság a távozó hű ember után, és azon gondolkozott, hogy ne lője^e le a farkast. Aközben az istálló mellett eltűntek. Csöndesen ballagott a juhász. Előtte a farkas ugrándozott, vígan hegyezve hosszú, hegyes, kemény füleit. Bemélyedtek az erdő sűrűjébe, a havas fenyvesek közé. — Jóska — szólalt meg a juhász egy faviskó előtt —, itthon vagyunk. Majd meglátom, milyen ember lesz belőled. Jó kenyeret hagytam el miattad. Mintha értette volna az okos állat a nagy cselekedet jelentését, szökdösve nyaldosta gazdája kezét, ruháját. A juhász tüzet rakott, fazekat tolt mellé, s dudorászva főzögette puliszkáját. Ha megmozdult, ha fölkelt, vigyázva lépegetett, hogy Jóskát ne zavarja. Hadd nézze a tüzet, és várja, hogy a vacsora előkerüljön. Került egy kis juhtúró is. Jókedvvel, elégedetten tálalta ki egy fatányérra a szép, sárga puliszkát. Leült, és csöndesen eddegélt. — Jóska ne. Ugye jobb volna egy kis hús? Mi? Ne bámulj, az is lesz. Mikor megvacsoráltak — körüljárták a hodályt. Nincs-e baj? Valami szemtelen farkas nem szimatol-e a közelben? A farkaskölyök körülszaladgálta a nyájat, mint egy jó kutya, s odafeküdt a számára készített vacokra. — Jóska, aztán ember légy. Ha zajt hallasz, tutulj. Látod ezt a szerszámot? — és kihúzott a bőrös mellénye alól egy vaskos revolvert. Ide nézz, ezzel hatot lövünk. Vigyázz, most egyet elsütök. A farkas a pisztolylövésre, mint a kutya, ide-oda szökött. — Vigyázz, Jóska, most te vagy a pásztor; én nyugszom egy keveset. Lenyugodott a fáradt ember. Oh, mi jólesett neki, mikor egy-cgy percre felébredt, és ott előtte látta a farkast, amint az nézi és őrzi — és futkorász körűié. Nem, nem hagyja a jó Isten az embert magára. Eljött a tavasz, utána a nyár felséges szép napokkal, éjjelekkel. A nyájban nem volt egy hiba. Jóska becsületesen végezte tisztét. Tógyer egy napon, bizony a szentandrási vásárkor volt, egy és más eladnivalókkal, finom bőrökkel és jó túróval, sajttal bekészült a vásárra. — Jóska, ide hallgass. Most itt te vagy az úr. Úgy. Szemed mindenütt ott legyen, fiam. Az éjjel farkasok neszét hallottam. 16 A HÉT
