A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-10 / 28. szám
LAPOZGATÓ Elfelejtett írók, elfelejtett könyvek Tolnai Lajos sorsfordulói Vannak írók, akik sem életükben, sem halálukban nem kerülnek az általános érdeklődés reflektorfényébe, végképp beágyazódnak az irodalomtörténetbe, amely szőröstül-bőröstül elnyeli őket. Csak a jelentősebb évfordulókon vetődnek felszínre, hogy megvillanjanak az olvasók tekintetében, aztán évtizedekre újra elmerülnek. Tolnai Lajosnak, a magyar abszolutizmus írójának vagy talán krónikásának is ez volt a sorsa. Annak ellenére, hogy 1987-ben, születésének százötvenedik fordulóján megemlékeztek róla a lapok, válogatott művei 1958-ban jelentek meg utoljára. A feltámasztásnak ez a módja tehát kevés, művekkel is kellene igazolni, de könyvei kiadására ma gondolni sem lehet. Bár Tolnai sohasem volt annyira népszerű, mint Jókai vagy Mikszáth, irodalmi nagyjaink fölismerhették jelentőségét, különösen Ady, Móricz és Németh László tisztelgett irodalmi emlékműve, szellemi hagyatéka előtt. A Kelet Népében 1941. január 1-jén Zászlóhajtás az elsikkasztott s mégis legnagyobb magyar regényíró elme, Tolnai Lajos előtt címmel jelent meg Móricz cikke: "Nem ismerek jobb író példaképet. Abszolút szociális látása van. Hiányzik ugyan nála is a tudományos felkészültség, mint kortársaiban egész Európában, de lelkialkatánál fogva az embert csak mint társaslényt érzékeli. írásait úgy lehet analizálni, mint a riportot. Vagy a fényképet. Anyaga a valóságos élet... Az ember, aki feltűnik előtte, azonnal kritikájával együtt jelentkezik recehártyáján. Ez a látásmód ma már meglehetősen általános, de senkinél sem világít jobban a leírt szó, mint Tolnainál..." Nem volt romantikus meseszövő, derűs szemlélettel megáldott író, mint Jókai, vagy az asztaltársaságok anekdotázó, hajlékony tollú mestere, Mikszáth. Az idill, a derű messze állt tőle. Az erkölcsi tisztességet és a becsületet keményen számonkérő elme volt. A megbocsátó gesztust, engedékenységet nem ismerte. Világlátása sötét, gyakran indoktalanul sötét. Mindenütt csak a bűnt, a gonoszságot látta. Rosszakra és jókra osztotta az embereket, így is ábrázolta őket regényeiben, elbeszéléseiben. Ám a jók mindig elbuktak könyveiben, talán csak azért szerepeltette őket, hogy még feketébbeknek ábrázolja a gonoszokat. A jók és rosszak közötti átmenet árnyalatait nem ismerte, azt sem vette tudomásul, hogy egy-egy emberben mind a jó mind a rossz vonások megtalálhatók. Igaz, hogy a magyar abszolutizmus korában, majd a kiegyezés utáni fejlődés mohó kapitalizmusában a Tolnai által kiteregetett bűnök léteztek. ám Tolnai regényeiben ezek fölsorakoztatása ellenérzéseket váltott ki az olvasóban. Hiszen a sötét színek nyomasztó koncentrációjában sehol sem csillant föl a remény mécsvilága. Látása realista, gyakran naturalista, realizmusa azonban "nem mutatja meg a társadalom gazdaságpolitikai alapjait, csak az erkölcsi fölépítmény betegségét. Nem a fennálló renddel áll szemben, hanem a fennálló rendetlenséggel, nem a törvényeket akarja megváltoztatni, hanem a törvénytelenséget" — írta róla Komlós Aladár. Igazságkeresése mániákussá vált, s az nem derült ki, miért és kik érdekében kérte számon az igazságot és erkölcsöt, hiszen nem tartozott semmilyen politikai párt kötelékébe, nem is érdekelte a politika. Ugyanakkor egy társadalmi osztályhoz vagy réteghez tartozónak sem vallotta magát. Nemcsak az arisztokratákat, földbirtokosokat vagy a papságot szidalmazta. A tollasodó polgárt, a "sunyi" parasztot is. A talpnyalást, rangkórságot, szélhámosságot és munkakerülést tartotta a legkirívóbb bűnnek. Mindenkiben fölfedezte e csúf vonásokat, csak önmagában nem. Olyan volt, állította egyik korabeli híve "mint a mélyen sebzett nemesvad, aki azonban nem érzi sem fájdalmát, sem veszedelmét, hanem a bosszúvágy által felvillanyozott erővel száll szembe újra és újra üldözőivel." Tolnai Lajos génjeiben hordta azt az igazságszeretetet, amely végül bosszúvággyá tomposodon. Apja is ilyen volt, a györkönyi községi jegyző. Mivel gyakran ujjat húzott pártfogóival és fölötteseivel, munka nélkül maradt, s a család nyomorogni kényszerült Tolnai Lajos 1837 januárjában született Györkönyben. Eredeti neve Hagymássy volt, ő azonban nemesi nevét, a megyétől kölcsönözve, Tolnaira változtatta. Alsófokú iskoláit szülőhelyén végezte, majd a nagykőrösi gimnáziumba került, ahol Arany János volt a magyartanára. Az éleseszű, törekvő diákot megszerették, Arany is pártfogásába vette. Egyszer magához hívatta, emlékezik Tolnai A sötét világ című önéletrajzában: "Hát én azt szeretném, ha maga leírná az én összes verseimet. Két kötetben akarom kiadni. Jó Írása van, és úgy hallom, nem jár a szállására senki — ez kellene nekem. Senki ne turkáljon az írásaimban. Ezt ki is kötöm. Nem kívánom ingyen. Maga szegény fiú... Ez a megjegyzés bántott, mert tudtam, hogy egy krajcárt sem fogok tőle elfogadni." Irodalmi pályáját versekkel kezdte. Kezdetben Aranyt tartotta példaképének, balladákat írt mestere modorában. Verseivel nem sokra ment, a lapok nem kedvelték a drámai kitöréseket, szívesebben hozták az idillt. Tolnai azonban a lírában is a sötét színt festette: "Ülj az utcasarkon, mint koldus: nevetnek, Járj fölemelt fővel, dacosan: megvetnek. Panaszold, kiabáld: amit tettem, bánom! — Kivúl-állsz a védett emberi határon. A Duna, a kötél, a pisztoly, a méreg: Neked már enyhítő italt itt nem mérnek." Vagy félszáz verset írt. Arany felesége beszélte rá a prózára, látva, milyen ügyesen forgatja a tollat. Első versei, írásai a Hölgyfutárban jelentek meg. Anyja kívánságára a református teológián tanult tovább, majd a pesti református gimnázium tanáraként nevelte az ifjúságot. 1866-ban a Kisfaludy Társaság tagja lett. Úgy tetszett, akadálytalanul beérkezik az irodalomba. Meg is nősült Fizetése azonban kevés volt ahhoz, hogy Pesten gond nélkül élhessen családjával. Az iskola szellemével sem békült meg. Kapóra jött, amikor meghívták lelkésznek Marosvásárhelyre. Tizenhat esztendőt szolgált a kis erdélyi városban. 1878-ban a Petőfi Társaság is tagjává választja. írói tehetsége itt teljesedett ki. De az emberek iránti gyűlölete is. A szószékről támadta, ostorozta ellenlábasait. El is vadított mindenkit maga mellől. Gyakran üres templomban prédikált. Revolverrel a zsebében járt a templomba, mert megfenyegették, hogy elemésztik. Nem maradt egyetlen híve, odáig fajult a dolog, hogy református pap létére, gyermekéhez zsidó keresztszülőket kellett hívnia. Paptársait sem tűrte. Önéletrajzából kiderült, hogy a marosvásárhelyi 16 esztendő volt a legnehezebb életében. Ám ekkor írta legjobb munkáit, sőt ő alapította meg a Kemény Zsigmond Társaságot, s indította útjára az Erdély című folyóiratot. Megkönnyebbülés volt számára, amikor Pestre visszatérhetett. Rossz híre azonban előbb megérkezett. Még pártfogói is elfordultak tőle. A lapok nem fogadják el írásait, csak héba-hóba jelent meg egy-egy elbeszélése. Arany, Gyulai nem álltak szóba vele. Még trafikengedélyt sem tudott szerezni. "Az Amerika partján kikötött honkereső szerencsétlen nem lehet nyomasztóbb helyzetben, mint én voltam szegény feleségemmel" — írta erről az időszakáról. Lassan azonban zöldágra vergődött, s már csak az irodalomnak élt. 1891-től a Képes Családi Lapokat szerkesztette. Egyre több írása jelent meg, leginkább tárcák, karcolatok. Nagyobb szabású műre azonban nem futotta erejéből. Még megírta A sötét világ című önéletrajzát. Öregségére egyre többet betegeskedett, s 1902 márciusának közepén meghalt. Több regénye, Az urak, A báróné ténsasszony, A nemes vér, Az oszlopbáró, A szentistváni Kéry család, A falu urai, az Eladó birtok vagy az Új főispán megérdemelné az újrakiadást, ugyanígy legjobb elbeszélései és karcolatai is. Ha másért nem, dokumentumértékükért. Mert olvasni és élvezni műveit ma már nehéz, mint Szerb Antal is megjegyezte: "Nem volt népszerű íróinknak ez a legoroszosabbja, és nem is lehetett; semmiféle közönség nem viselhette volna kedvvel rettenetes invektiváit." Dénes György A HÉT 15
