A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-09 / 41. szám
GONDOLKODÓ Magyarok Amerikában Tájainkon negyven óven keresztül bibliai átkok kíséretében lehetett csak a nevét megemlíteni: volt a hidegháború apostola, lelkiismeretlen technokrata és a tömegpusztítás bajnoka. Szűk négy éve — elsősorban a Magyar Rádió jóvoltából — kiderült róla, hogy az emberiség mély érzületű gondolkodója, humanista beállítottságú tudós, modern korunk galamblelkű fizikusa. Ilyen ellentmondó jellemzések alapján a mára már nem is olyan gyanútlan közép(kelet)-európai olvasó — aki az elmúlt évtizedekben mesteri módon megtanult a sorok között olvasni, mostanság pedig a leghajmeresztőbb agyrémek ellen védekezni — azonnal tudja, hogy az igazság ezúttal is valahol e két szélsőség között lelhető fel. A ma nyolcvannégy éves magyar származású amerikai tudós, Teller Ede tevékenységének megítélése nemcsak nálunk, hanem külföldön sem egyértelmű, tekintve, hogy főművével kapcsolatban fokozott mértékben merül fel a tudós erkölcsi felelőssége találmánya felhasználásáért. Ahhoz a fiatal tudósgenerációhoz tartozott, aki a részecskefizika területén elért eredményei miatt — George Gamow-val együtt adták meg az alfabomlás magyarázatát — bekerült a Los Alamos-i tudóscsoportba, így részt vett az atombomba kifejlesztésében. Sűrű homály fedi viszont a motivációt, amely miatt a második világháborút követően szembekerült az egész tudóstársadalommal. Ez alól csupán a magyarok képeztek kivételt, akik — minden bizonnyal az idegenbe szakadt hazánkfiának kijáró szolidaritás miatt — mindvégig fenntartották vele a kapcsolatot. Sorozatunkban már volt szó róla, hogy az Európából az Újvilágba menekült — elsősorban zsidó származású — tudósok voltak az atombomba megszerkesztésének fő szószólói. Szilárd Leó unszolására Albert Einstein bírta rá Roosevelt amerikai elnököt az atomprogram beindítására, amely a DSM (Develpoment of Substitute Ma-Alamos és Hanford — laboratóriumaiban, közöttük Teller Ede minden erénye ellenére — sportnyelven szólva — csak a "futottak még" kategóriájába kerülhetett» így elsősorban tudósi ambíciója sarkallta arra, hogy élére álljon az új fegyver, a hidrogónbomba kutatásainak. A második világháborúban aratott győzelem után, az atomfegyver monopóliumának birtokában nem akadt elméleti fizikus, aki értelmét látta volna egy újabb tömegpusztító fegyver kikísérletezésének. Maga Groves tábornok is azzal dicsekedett a kongresszusi bizottság előtt 1945 őszén, hogy tíz, húsz, esetleg hatvan év kell ahhoz, hogy valaki megismételhesse azt, amit a fizikusok színe-java a háború négy éve alatt véghezvitt. Teller Ede tisztában volt azzal, hogy Oppenheimer nagyrészt amiatt mondott le, mivel nem kívánta az újabb fegyvert eredményező kutatásokat folytatni, azt is tudta, ő A fizikus felelőssége terials - pótanyagok kifejlesztése) nevet kapta, a köztudatba viszont a sokkal érthetőbb — és romantikusabb — Manhattan tervként vonult be. Viszont amikor az amerikai előretörés idején (elsősorban az olasz fronton) kiderült, hogy a hitleri Németország semmilyen körülmények között nem képes ennek a fegyvernek az előállítására, épp Albert Einstein állt a terv leállítását szorgalmazók élére, újabb levelet írt az amerikai elnöknek, amelyben felhívta figyelmét arra, micsoda szörnyű következménnyel jár, ha az Egyesült Államok kifejleszti az atombombát. Csakhogy már elkésett: Leslie Richard Groves tábornok, az amerikai hadügyminisztérium, a Pentagon egykori építője, a Manhattan terv vezetője keresztülvitte az időközben elhunyt Roosevelt utódjánál, Harry Trumannál az új fegyver bevetését. Emiatt kellett elpusztulnia Hirosima és Nagaszaki több százezer lakójának. A tudósok szinte egy emberként tiltakoztak. Robert Oppenheimer, a Los Alamos-i kutatások vezetője, az atombomba atyja, véleményének nyomatékosításaként lemondott igazgatói tisztéről, Albert Einstein keserűen fakad ki, hogy a kisujját se mozdította volna, ha tudja, hogy Hitler nem gondol az atombomba előállítására. Máig sem tisztázott, hogy miért épp Teller Ede lett a szabályt erősítő kivétel. Sokan azzal magyarázzák, hogy századunk fizikájának színe-java jött össze a három atomváros — Oak Ridge, Los maga képes ennek a feladatnak a megoldására, így nem sokat tétovázott: elvállalta a "szuper" megszerkesztését. Az atombombát eredetileg az urán 235-ös izotópjából állították elő oly módon, hogy bevetéskor hagyományos robbanótöltet segítségével összepréselték a két, egymástól elválasztott ún. kritikus alatti tömeget. Azt épp Szilárd Leó, a láncreakció atyja fedezte fel, hogy amennyiben annyi hasadóanyag áll a rendelkezésünkre (kritikus tömegnél nagyobb mennyiségben), hogy a megreakciónál kettőnél több neutron szabadul fel, akkor a folyamat önfenntartóvá válik, robbanásszerűen hasad az anyag, óriási mennyiségű energiát felszabadítva (ennek nagyságát negyven évvel korábban adta meg Altiért Einstein az E - mc2 képlettel, amikor a tömeg energiaként sugárzódik ki). Hirosima és Nagaszaki úgy pusztult el, hogy két, egyenként mindössze kb. 25 kg 235-ös uránt robbantottak össze a légterében, eközben csupán néhány grammnyi tömeg alakult át energiává. Amennyiben egy atombombát újabb köpennyel veszünk körül, ezt feltöltjük deutérium-trícium keverékkel, hidrogénbomba válik belőle. A hidrogénnek — a Mengyelejev-féle periódusos rendszer legkönnyebb elemének — a magját egyetlen pozitív részecske, a proton alkotja. Két "nehéz" izotópja ismert: az egy neutront tartalmazó deutérium, és a két neutront tartalmazó trícium. E két izotóp nagy hőmérsékleten — nagyjából 4 A HÉT
