A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-02 / 40. szám
Teri néni bánata Jó egy évvel ezelőtt tűnt fel először a lakótelepen. Naphosszat egy pádon üldögélt a tizenegy emeletes szürke panelház tövében. Fekete kendője eltakarta a fél homlokát, görcsösen szorította a sötétbarna görbebotot, és figyelgette a járókelőket. Később megtudtam, hogy Teri néninek hívják, és egy kis csallóközi faluból került új otthonába, a Zabosban lévő nyugdíjasotthonba. — Látja, ott fenn a nyolcadik emeleten azt az erkélyt — mutatja a pádról. — Azt, amelyik tele van rózsaszín meg piros muskátlival. Hát ott lakom ón. Az utolsó mondatot már mély sóhajok kísérik. Látom, Teri néni nemigen tudja megszokni a panelvárost. Idegennek érzi magát a hatalmas szürke dobozépületek között. Már megszokta a rosszat, illetve hát élete során sok mindennel próbált megbarátkozni, sok mindent próbált elfogadni olyannak, amilyen, de még legrosszabb álmában sem gondolta volna, hogy élete utolsó napjait távol szülőfalujától, az idősek otthonában tengeti majd. — Nekem nincs saját gyerekem — kezdi Teri néni. — Az első férjem odavaszett a háborúban, a másodikat röviddel az esküvőnk után Oroszországba vitték, ahonnan rokkantként tért haza. Én arra gondoltam: örökbe fogadunk egy gyereket. A férjem viszont hallani sem akart erről, azt mondogatta, ha az Isten nem adott, akkor nem is kell más gyerek. 1956-ban meghalt a húgom. Egy kislányt hagyott hátra. Egy percig sem volt vitás, hogy a húgom temetése után hozzánk kerül a Katika. Akkor volt ötéves szegény. Szép szőke hajú, kék szemű kislány volt. Mint egy angyal! A sógorom megnősült, később el is költözött a faluból, úgyhogy a kis Katit mi neveltük fel. Nagyon vigyáztunk arra, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt. Tudja, a falunak nagyon éles a nyelve. Ha csak kicsit hangosabban szóltam a Katikához, már a szomszédok mondták, szegény kis árva, nem könnyű az élete. Pedig higgye el, mindent megadtunk neki! Mielőtt hozzánk került volna, egy öreg vályogházban laktunk. Nekünk már nem voltak olyan igényeink, hogy új házat építsünk fürdőszobával, WC-vel, meg ki tudja mi mindennel felszerelve. Amikor a kislány hozzánk került, a férjem rögtön elhatározta, hogy építünk egy tóglaházat. Fel is építettük. Éjjel-nappal dolgoztunk, csakhogy mihamarabb elkészüljön. A férjemmel mindketten a szövetkezetben dolgoztunk. Disznókat etettünk. Két műszakra jártunk, egyszer délelőtt, másszor délután. A férjemmel váltottuk egymást. Mondanom sem kell, hogy szombat-vasárnap is dolgoztunk, hiszen az állatokat mindennap etetni kell. Hát bizony, keményen dolgoztunk. Alighogy a házba költöztünk, meghalt a férjem. Ott maradtam egyedül a kislánnyal. Katika akkor ment volna a gimnáziumba. Nagyon jól tanult, a tanító is mondogatta: vétek lenne, ha nem tanulna tovább. Pedig abban az időben még csak nagyon kevés gyerek ment gimnáziumba. Én meg azt mondtam, inkább többet vállalok, csak tanulhasson a gyerek. Nagyon szerettem volna, ha nem a szövetkezetben végzi állatgondozóként, mint én, ha valami szép szakmát választ magának. A gimnázium után Nyitrára került tanítóképzőbe. Másodikos volt, amikor férjhez ment egy nagyszombati fiúhoz. Hiába mondtam neki, hogy várjon a férjhezmenóssel. Nem lehetett beszélni neki, csak azt hajtogatta: maga ehhez nem ért. Az esküvő után nálam laktak. Már akkor is rosszul éreztem magam, ha egyedül voltam otthon a Vladoval, mármint a Katika férjével. Vlado egy szót sem tud magyarul, ón meg nem beszélek szlovákul. Csak mutogattunk egymásnak. Katika persze otthagyta a tanítóképzőt. Két lányuk született, de ők sem tudnak magyarul. Most az egész család Nagyszombatban lakik. Akkor költöztek oda, amikor Katika apósa meghalt. Annak már jó tíz éve. Tudja, a Vlado sohasem tudott megszokni a mi falunkban. Amikor elköltöztek, sajnáltam is, meg nem is. A gyerekek, Katika lányai nagyon helyesek voltak, meg ragaszkodtak is hozzám, de a szüleik semmibe sem vettek engem. Ha valamit mondtam, csak leintettek: maga ehhez nem ért. Mindig ezt mondogatták. Addig, amíg egészséges voltam, amíg jól bírtam magam, nem volt semmi gond. De hát az évek múlásával a betegségek is jönnek. Egyre többször kerültem kórházba. Először az epeköveimet szedték ki, aztán vesével műtötték. Két évvel ezelőtt télen eltörtem a lábamat. Amikor kijöttem a kórházból, jéghideg lakás fogadott. A szomszédasszony telefonált Katikáóknak, hogy jöjjenek. Az egyik hétvégén meg is jelentek, Katika gorombán csak annyit mondott: jobban is vigyázhatnék magamra. Most mit csináljanak velem? Náluk nem férek el, ők nem maradhatnak nálam, hát mi legyen? Nem tudtunk semmit sem kisütni. Egy ideig az akkori helyi nemzeti bozottság küldött egy gondozót hozzám. Rendes asszonyka volt, falubeli, jól ismerte az egész életemet. Mondogatta is szegény, milyen hálátlan teremtés ez a Katika. Nagyon fájt nekem ez a mondat. De hát csak hallgattam, hiszen az asszonynak igaza volt. Emlékszem, azon a télen szokatlanul hideg volt. Hiába fűtöttünk, egy családi házat nemigen lehet rendesen kifűteni. A lábam rendbejött, de állandóan lázzal küszködtem, vesegyulladást kaptam. A gondozóm táviratozott Katikáóknak, hogy jöjjenek. Hát el is jöttek, ímmel-ámmal beszélgettek velem. Aztán megint elmen- o tek. Jó egy hónapjára rá — már tavaszo- ,§ dott — ismét meglátogattak. Előtte pár £ héttel temették Katika anyósát, ón még w a temetésre sem tudtam elmenni a oc betegségem miatt. Hát szóval, megjelent g az egész család, Katika, a férje, a két > kislány, és borzasztó kedvesek voltak, ° még ajándékot is hoztak, pedig soha nem ° szoktak. Már a túlzott kedvesség, együtt- 2 érzés, segítőkészség gyanús volt nekem. Szinte éreztem, hogy e mögött áll valami. Nem is tévedtem. Vasárnap délután Katika kibökte, hogy a férjével elhatározták, hogy elmehetnék hozzájuk lakni, hiszen az anyósa szobája úgyis üresen áll. Őszintén szólva nem nagyon akaródzott elhagyni a szülőfalumat. Élő rokonaim már nem voltak, de a halottaim mind egy helyen nyugszanak a falu melletti temetőben. Katika pedig próbált meggyőzni arról, hogy milyen csudajó is lesz nekem ott, Nagyszombatban. Hiszen már úgyse járok ki a faluba, a nap nagy részét otthon töltöm, fáj a lábam, diétáznom kell, és miért fizetnék ón egy vadidegen gondozót, amikor Katika ingyen is ellátna. Végül beadtam a derekamat. Akkor derült ki, hogy ók azt akarják, hogy a házamat is adjam el, már vevő is lenne rá. Ebbe aztán már nem akartam belemenni. Mai napig nem tudom, hogyan lehettem olyan buta, hogy hagytam magam rábeszélni arra, hogy végül is eladjam a házamat. Talán azért, mert beteg voltam, teljesen kiszolgáltatott. Gondoltam, Katika az egyetlen élő hozzátartozóm, mégis mellette a helyem. Nagyot tévedtem. A házat eladták, vettek rajta valamilyen nyugati autót. Engem elvittek Nagyszombatba. Egy hónapig bírtam ki. Szörnyű volt. Egész nap egyedül ültem otthon. Ha valamit kivettem a hűtőszekrényből az volt a baj, ha csináltam valamit, az is baj volt, ha nem, az is. Már csak házsártos öregasszony voltam, aki — Katika szerint — azért nem tudja megérteni a fiatalabbakat, mert neki sohasem volt saját gyereke. Mintha késsel szúrkáltak volna, annyira fájt. amikor ezeket a szavakat hallottam. Már nem vártam köszönetét, azért a rengeteg mindenért, amivel Katikát elhalmoztuk, már nem vártam hálát, csak azt, hogy emberszámba vegyen. De még ennyit sem adott... Még most is gyakran látom Teri nénit üldögélni lakótelepünkön. Ül a tizenegyemeletes nyugdíjasotthon tövében, figyelgeti a járókelőket. Látogatókat nem vár. Tudja, őrá már nem kíváncsi senki. KAMONCZA MÁRTA A HÉT 7
