A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-25 / 39. szám
nek!" De hát ezt persze csak úgy magamban gondoltam, dehogyis mertem volna hangosan, ez a pogány még visszakérte volna a tíz márkáját! Na, gratulál otthon a gazdaasszony, merthogy állítólag eljegyzés van, én meg hát szépen térdet hajtottam neki. Gratuláltak mások is, nekik is sorban térdet hajtottam. Mit tehettem volna! Sopánkodik a gazdaasszony, milyen kár, hogy ő erről mit sem tudott, mire mondom neki, dejszen ki is gondolta volna, hogy így lesz, egyedül ez a Matti tudta, mit akar. — Nahát, hogy igazán! — mondja a gazdaasszony. — Azért derék ember ez a Matti! Hát hiszen, lehet, hogy az, most mit ellenkezzek vele, ettől ugyan semmivel se lesz jobb. És talán még jóra is fordult volna minden, ha ez az ördög Matti oda nem szemtelenkedik egyik este a kamrám elé. — Te, Matti, ne légy azért már olyan! — mondom neki hízelkedve. — Nem kell ebből az eljegyzésből még semminek se lenni... Mire ő: — Már miért nem? — És ha lenne már valaki más? No, de erre aztán már igazán dühbe gurult. A szemei úgy forogtak, mint a szélkerék, és ordított, ahogy a torkán kifért, hogy így meg úgy, ő nem szereti, ha tréfálnak vele: — Maradj csak veszteg, oszt ne akadékoskodj, ha egy becsületes ember fel akar venni a szekerére! A tréfát pedig nem szeretem! Mit is tehettem volna, ón szegény leány, mint hogy veszteg maradtam. Talán még a puukkóját is előhúzta volna, ha ellenkezem! Na, ott maradt a kamrában. A kihirdetésig volt még egy hét. Az esküvőre vett nekem szép fekete ruhaszövetet. Hozott még művirágot is, plyan volt az, mint a fátyolcsillag, aztán még egy igazi angyal is volt a közepibe varrva, maga a fátyol meg majdhogy olyan volt, mint a pára, még a zsoltárszöveg is átütött rajta a papír másik odaláról. Ott van még most is ez az egész bolondság a komódomon. Hiszen nem is azért, nem rossz ember ez a Matti, nem lehet rá semmit se mondani, még limonádét is vett az esküvőre, s amikor mondtam neki, hogy ez pónzpocsókolás, azt mondta csak, hogy ha a menyasszony kedvére való, akkor szívesen kortyol a víznél valami sűrűbbet is. ÉGTÁJAK És jó is lett volna minden, ha nem pont, a legrosszabbkor ír ez az Antti. Épp az esküvő reggelén kaptam meg a levelet. Azt írta, hogy az őszkor jön, aztán elvisz magával. Hát ez nagyon megríkatott, hiszen tudtam ón már akkor, hogy nem visz az Antti engem ugyan sehová se. Es az esküvőn úgy, de úgy sírtam, hogy a zsebkendőmet ki is facsarhattam volna. Mondja is a pap Mattinak: — Aztán légy nagyon figyelmes a feleségedhez, Matti, látod-e, most is hogy meg van illetődve. — Meg van a’ — szólt Matti. És ez így is volt. — Honnan a csudából kerültél te ónelibóm, aztán minek adtad azt a tíz márkát? — kérdeztem aztán később Mattitól. — Hát hiszen tudod! Takaros voltál, meg az arcod is olyan rózsás volt. "Bizony, nem is neked kéne most nézni ezt a rózsás arcot" — gondoltam, de nem szóltam egy szót se. No, lehet, hogy tán el is felejtettem volna az Antiit, ki tudja, de hát csak odaállít hozzánk őszkor, mint ahogy írta is. Éppen otthon voltam, a disznó korpáját kavargattam a tűzhelyen, merthogy akkor már saját disznónk is volt. No, bejön az Antti, aztán mondja: — Éljöttem, Viia, hogy álljam a szavamat, de hát úgy lehet, már megelőztek. — Igen — mondtam —, megelőztek. — És a szívem csak úgy kalapált, mikor ott állt mellettem ez az Antti, hiszen mindig éreztem ón, hogy ő az, akit nekem teremtettek. Na, lamosom a korpát a kezemről, és odanyújtom. — Hát csak ülj le, Antti, készítek neked kávét — mondom —, ugye, azért nincs közöttünk harag? — Bolondság is az! — mondta Antti, és leült. Hát ón meg megcsináltam a kávét, de nem nagyon ízlett, bár jól volt megfőzve, hisz tettem bele jócskán mindent, cikóriát is, jókora kanállal. Szóval, csak nem ízlett, nem tudom, mi lehetett a hiba. Talán az, hogy az ember természete már csak ilyen, ha egyszer szerelmes — hiába, no, megfigyelheti bárki, ha egyszer ráér, hogy ez bizony így szokott lenni, mikor az ember fiatal, mikor még vannak érzelmek,.. Utasi Zita fordítása Fotó: K. Hrubý "XX. századi finn írónő ' > Marina Cvetajeva Féltékenységféle Mondd, hogy élsz a másik mellett? (Messze jár már csónakod!) Ugye, gyorsan elfelejted egyre távolabb hagyott szigetem (amelyet felleg ringat, nem vizen lebeg)? Lelkek, tiszta égi lelkek, hadd legyek nővéretek! Mondd hogy élsz a hétköznapi nővel? Isteneidet s cárnődet a trónról aki lelökted (egy lendület...), mondd hogy éltek? Gond-bajokban? Reggel hogy ébredsz vele? Hogy ízlik a halhatatlan ízetlenség étele? "Hányt-vetett, sodort az élet! Lesz egy zug, amely enyém!" Mondd: akárkivel hogy élhet, akit én szerettem, én? Más-e a terített asztal, más az étel íze, mondd?! Hogy élhetsz egy utánzattal, aki bíráltad Siont? Mondd hogy élsz egy idegennel? Megölelni hogy tudod? Zeusz-perzselte szégyenjel nem égeti homlokod? Mondd: könnyű -e még az ének? Jól vagy? Egészségben élsz? Lelki ismeret-fekélyek kínját tű rni nem nehéz? Becsülöd-e drágán szerzett piactéri árudat? Carrarai márvány mellett éltél, s hitvány másolat lett tiéd (Amaz szilánkra zúzva-rontva lenn hever.) Hogy élsz azzal, Lilith társa, kiből van még — százezer? Jóllaktál-e a primőrrel? Segít még varázslatod? Mondd hogy élsz egy földi növel, kinek több nem adatott, csak öt érzék. No, hitedre: jobb-e? Nem? A fénytelen mélyben hogy élsz? Nehezebb-e, mint — a másikkal nekem? (Rab Zsuzsa fordítása) V-______________________________________________* A HFT 17
